 |
| Kovács Endre |
A délelőtti órákban kellett megérkezniük a magyar csapatoknak, minden iskola kivonult, ott álltam én is a Komáromi utcában a zsibongó, izgatottan várakozó gyerekek sorfalában. Kokárda a gomblyukban, vártuk a vámhíd felől érkező honvédeket. Sokáig kellett várakoznunk, míg végre feltűntek. A látvány ahogy mondani szokás – vegyes érzéseket váltott ki a szemlélőben. Valami szegénység volt érezhető ezen a seregen, melynek tagjai acélsisakot viseltek, mintha harcba indulnának, rajta tölgyfalevél. Többségük gyalog jött, mögöttük szekerek, lovakkal húzott ágyúk. Mintha az első világháború ismert képeit láttuk volna magunk előtt. Kinek nem jutott eszébe a csehszlovák hadsereg a maga teljesen motorizált alakulataival, kitűnő felszerelésével? Ehhez hasonlítva a magyar sereg felszerelése és fegyverzete siralmasan elavultnak látszott.
Újvár „készen várta” a bevonuló honvédeket. Már napokkal előbb megalakultak a fogadóbizottságok, nevek röpködtek a levegőben, úgy hírlett, hogy az előkelőség hatalmas reprezentációra készül. Varrták a díszmagyart mindenfelé.
Kölcsönös csalódás...
Itt valamit előre kell bocsátanom. Nem puszta eseménytörténetet írok, inkább azokat a tüneteket keresem, amelyek valami módon belevilágítanak a letűnt kor magyar társadalmának mélységeibe. A rendszer mechanizmusa, ennek működése és a nyomában támadt visszahatás érdekel. Ha igaz a megállapítás, hogy a tengernek egy cseppjében együtt van a tenger minden alkotóeleme, akkor a mi kis helyi élményeink is túlszárnyalják a hic et nunc esetlegességeit; ha jól figyelünk, felfedezhetjük bennük a törvényszerűségeket, úgy ahogy az ellenforradalmi rendszer kifejlesztette őket. A második világháború ideje alatt mi ott, a hajdani kuruc városban (és a visszacsatolt területeken mindenütt) azt a letűnő rendet utolsó vonaglásaiban figyelhettük meg. A régi rendszer még élt, noha kiütköztek a hullafoltjai. Egy haldoklásában is tipikus képződmény bontakozott ki előttünk, mely még a nem hivatásos történészt is érdekelheti. Annál is inkább, mert a magyar történetírás még adós annak a kornak a hiteles, elfogulatlan rajzával.
Újvárba betört az úri világ, az úri magatartás, elterjeszkedett egy anakronisztikus társadalmi rend s ennek összes velejárója A hozzánk érkező „anyaországi” hivatalnoki réteg magával hozta a feudális érintkezés formákat, a címek és rangok feltétlen tiszteletét (a „rangkórságot”), megismertetet bennünket a felfelé hajlongó, lefelé taposó („biciklista”) hivatalnokokkal, jött a frázisos hazafiasság, a nagy szavak kultusza, terjesztették az idegenek megvetését és az antiszemitizmust. Igaz, voltak kivételek is demokratikus érzelmű, felvilágosodott szellemek, akik a saját társadalmi környezetüket képesek voltak éles kritikával nézni és ennek nyomán már a lakossággal való első érintkezés alkalmával megbecsülést ébresztettek maguk iránt. Voltak ilyenek is, a lakosság azonban nem ezt érezte jellemzőnek.
Rendeletek, értesítések a Honvédelmi Közlonyböl (1938 november-december)
Félelmetes volt az a tájékozatlanság; amellyel a magyar hivatalos körök a visszacsatolt területek viszonyait megítélték, Döbbenetes és egyben felháborító volt tapasztalni, hogy a „nemzeti középosztály”; mely húsz éven át szüntelenül a „nem, nem soha” jelszavát hangoztatta, a revízióról álmodott, mennyire nem készült fel azokra a feladatokra, amelyeket a visszacsatolás állított elébe. A trianoni határokon túl eső terület belső viszonyairól halvány fogalma sem volt. Torz módon képzelte el a magyar lelket gyötrő modern rabszolgaságnak. Ennek bizonyítására a példák tömege között válogathatunk. A hozzánk érkező hivatalnokok már azon is álmélkodtak, hogy mi, magyarok milyen jól beszélünk magyarul. Ők úgy gondolták, hogy a republikában egyáltalán nem voltak magyar iskolák és bennünket erőszakkal kényszerítettek arra, hogy az állam nyelvén beszéljünk. És meglepetés érte a jövevényeket a mi gazdasági helyzetünk láttán is; ők feltételezték, hogy mind nyomorgunk, osztogattak is az első hetekben katonai gépkocsiról félkilós csomagokban cukrot, de a lakosság hátat fordított a látványnak, mély megvetést érzett.
Lehet-e csodálkozni azon, hogy hamarosan kialakultak az ellenállási gócok a lakosság soraiban? A közvélemény ingerülten tiltakozott a ráerőltetett formák ellen, melyeket természetelleneseknek, korszerűtleneknek tartott, szembekerült a hivatalos Magyarország bornírt képviselőivel és megvetéssel figyelte az „anyaországi” módszerek térfoglalását. Megjelentek a falakon a feliratok: „Mindent vissza”, „Minden drága, vissza Prága”. Szájról-szájra jártak a csattanós tréfák, történetek a keménykalapos, rosszul öltözködő, merev középosztálybeli hivatalnokokról, akiknek első dolguk volt, hogy felvásárolják a Bata cipőüzlet raktárában talált olcsó lábbelit, a textilboltok készletét s ily módon beosztásukhoz méltóbb külsőre tegyenek szert.
A spontán ellenállásnak meglett a visszhangja az érzékenységükben megbántott jövevények között. Mivel a tájékozatlan hivatalnoki réteg a szlovákiai magyarság demokratikus felfogását Beneš nevével hozta összefüggésbe, elterjedt megvető hangsúllyal a „beneši szellem” vádja. Ez annál súlyosabb sértés volt, mert valójában Benešnek semmilyen hatása sem volt a kisebbségi magyarságra. Beneš a sovinizmus határán járó cseh nacionalista volt, nemzeti hegemóniára törekedett, és soha sem vette komolyan a nemzeti kisebbségek panaszait.
Az átcsatolt területekre tömegesen érkező magyar hivatalnok-elem képtelen volt a mi magatartásunkat másként, mint anarchista szellemmel magyarázni. Még az én egyébként derék Mrenna igazgatóm is felült annak a frázisnak, hogy nálunk a húsz év alatt a szabadság „szabadosságba” ment át, tehát fokozott fegyelemre van szükségünk.
A honvédség bevonulása előtti hetekben feltűntek újvárban vadidegen arcok is: az 1918 előtti idők még élő tanúi, szereplői, egykori szolgabírók, jegyzők, akiknek karrierjét húsz évvel korábban derékban kettétörte az államfordulat. Hol voltak addig? Gazdálkodtak megmentett földbirtokukon, vadásztak, kártyáztak, báloztak és vívták szakadatlan harcukat az állami szervekkel, főként az adóhivatallal, pénzügyigazgatósággal. Néhányan közülük a nagy leégésben maguk is „demokraták” lettek. Most pedig felkészültek a nagy újjászületésre, előkerítették a zsinóros ruhát, Bocskai-sapkát, a csizmát és a fehér kesztyűt. Várták a fordulatot. Egy részük a forráshoz igyekezett, Pesten előszobázott, felelevenített egy sor régi barátságot, büszkén előkotorta nemesi előnevét, mint a legbiztosabb érvet a „nemesi társadalom”-ban, mely habozás nélkül befogadta őt.
Akadtak számosan, akik éppen újvárt nézték ki maguknak működési területül. Különösén az egykori Nyitra és Pozsony megyék (most e két részvármegyét közigazgatásilag „egyelőre egyesítették” Újvár központtal) dzsentri ivadékai érezték úgy, eljött az idő, s be akartak ülni az atyai örökségbe. A járási hivatal épülete átalakult megyeházzá. Noha patinája nem volt, hiszen az épületet a csehek építették a maguk ízlése szerint, az új vezetőség elhatározta, hogy benső tartalmát tekintve méltóvá teszi jeles hivatásához. Még jóformán itt sem volt a magyar államhatalom, amikor megindult a pozícióharc, elősoroltattak az elszenvedett sérelmek, mindenki mártír volt, büszkén mutogatta sebhelyeit és remélte, várta a kárpótlást. Sokan már az előző hónapokban megjárták Pestet, most csak a kinevezési okirat átvétele volt hátra.
A kinevezésre várakozó újváriakat meglepetésként érte, hogy a honvédség benyomulása után átmeneti időre katonai közigazgatást vezettek be, ami annyit jelentett, hogy hat hétre karanténba kerültünk, nem volt szabad utazni. A rendszer a katonai erő fitogtatásával tette meg első lépéseit. Mi ezt túlzott óvatosságnak láttuk, hiszen senki sem fenyegethette komolyan a hatalom berendezkedését. Egyik napról a másikra büszke magyarok lettek még azok is, akikről köztudott volt, hogy az előző években az állampolgári kötelességeken messze túlmenően jártak a hatalom kedvében. Nekik volt csak igazán okuk arra, hogy hazafias frázisokkal túlkiabálják az egyszerű magyarokat. Olyan méretű köpönyegforgatás indult meg, ami még a hozzánk érkező anyaországi tisztviselőket is meglepte.
Már a katonai igazgatás elindította a politikai igazoltatás hullámát; igaz, ideiglenes érvénnyel, de elég durván ahhoz, hogy akiknek égett a talaj a lábuk alatt, sietve azon gondolkodjanak, hogy nyitva van-e még a határ Szlovákia felé, nem lenne-e célszerűbb arra tartaniuk? Az ezredesek uralma saját ellenőrzése alá vette az iskolákat is, s ez volt a tanárság első találkozása a hatalommal. Aki még nem tudhatta tapasztalatból, hogy milyen mértékben terjed a nyilas ideológia a hadseregben, csakhamar keserű leckét kaphatott. Egy napon berendeltek minket, tanárokat, a polgári iskola tornatermébe, ott katonás módon felsorakoztunk, majd jött egy ezredes. Külön-külön mindenkinek feltette a kérdést: „Akarja-e a magyar államot szolgálni?” Ki nem akarta azok közül, akik a helyükön maradtak? Volt a gimnáziumban egy fiatal zsidó kolléganőnk, aki a sztereotip kérdésre, hogy akar-e szolgálni, meglehetősen félénken azt válaszolta: „Ha lehet?” „Nem lehet!” – kiáltott az ezredes és kolléganőnk megszégyenülten távozott. Még be sem tette maga mögött az ajtót, amikor az ezredes széttárta a karját és mintegy revelációt közölte: „De hiszen ez zsidó!”
Alig néhány hete kezdte meg működését a rendőrség, mint állami szerv (azelőtt újvárnak csak városi rendőralkalmazottai voltak), amikor a kapitányságot vezető tanácsos asztalfiókja már megtelt a feljelentések garmadájával. Úgy látszik, ez minden nagy politikai fordulat elengedhetetlen velejárója. Egy nála járt barátunknak a tanácsos odahányta a rengeteg papirost és nem mulasztotta el mély megvetését kifejezni: „Látja, ilyen ez az itteni lakosság.” Engem személy szerint az is meglepett, hogy az új hatalom rögtön átvette a városi rendőröket. Így azután ugyanaz a Zelenka nevű detektív, aki korábban a magyar himnusz éneklése miatt kísérte be a rendőrségre a magáról megfeledkező polgárt, mostantól – igaz, Zelényi néven – azokat kísérte be, akik netán szlovák érzelmüknek adtak túl hangos megnyilatkozást.
Ezekből kevés volt. A rendőrségre sokkal fontosabb feladat várt: a kommunisták összeírása, ellenőrzése, lefülelése. Erre a célra jól képzett rendőrtisztek érkeztek, tele előítélettel, gyanakvással. A katonaság és a rendőrség megkülönböztetett figyelemben részesítette a helybeli zsidóságot. Már megszületett az első zsidótörvény és készítették Pesten a másikat is. Hamar rá kellett ébrednünk arra, hogy a zsidóság sorsa a közvélemény „preferált” témája lesz.
A rangkórság például valósággal fejbe vert minket. Egy alapjában véve szegény, elmaradott ország vezetői az angol lordokat megszégyenítő módon hordják magasan a fejüket. Belső értékük hiányait gőgös fensőbbséggel, tekintélyuralommal akarják eltakarni. Milyen szegények voltak azok a „hivatalnok urak”, akik hozzánk érkeztek! Milyen szerencséjüknek mondhatták, hogy összeszedegethették a cseh időkből itt maradt morzsákat, mennyire nem állott ezzel a szegénységgel összhangban a fellépésük, a modoruk!
Már az első hónapok után világos volt a helybeli lakosság szemében, hogy a visszacsatolás által a magyar nép tömegei kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. A parasztok ámulva látták, hogy a cseh telepesek távozásával gazdátlanná vált földeket a Vitézi Szék tagjai, a földbirtokosok között osztják fel. S milyen sokan voltak ezek között az újsütetű földtulajdonosok között, akik soha azelőtt földdel nem bírtak, vagy a gazdálkodást már régen elfelejtették s most idejük sem maradt rá! A nemesi társadalom utolsó bölényei tünedeztek fel a városban, leszerepelt politikusok, „történelmi nevek” büszke viselői, akik most úgy látták, eljött az ő órájuk, itt a nagy pillanat, amikor még pótolni lehet azt, ami kiesett az életükből 1918 után. Általános meglepetést okozott, hogy csökkent a munkanélküliek, a szegények számára kiutalt segély összege. A városban és vidékén továbbra is volt munkanélküliség, ami ellen ínségmunkák megindításával akartak védekezni, de nevetséges összeget fizettek ki az ínségmunkásoknak. A magyar rendszer egyetlen tollvonással megszüntette a munkanélküli segélyezés úgynevezett genti rendszerét, hangos, nagyképű nyilatkozatok hirdették, hogy a magyar kormány nem alamizsnát ad a népnek (mint ahogy a republikában tették), hanem munkát igyekszik teremteni.
Azután jött a mindenható bürokrácia a maga lassúságával, körmönfont formai követelményeivel. Milyen büszkeséggel vonult be ez az új hivatalnoki réteg a munkahelyére, milyen megvető módon oktatta ki a kérvényező kisembert arról, hogy megszűnt ám a demokrácia, már nem a beneši szellem uralkodik, most fegyelmet, tiszteletet kell tanulni.
Prága messze volt újvártól, de most Budapest egyszeriben mérhetetlenül távolinak tűnt fel. Az emberek úgy érezték: a testvériség, a szeretet, a „magyar lélek”, amelyről oly sokat szónokoltak neki, csak tartalmatlan frázis. Aki fenn van, megveti azt, aki lenn van; akinek vezetnie kell, az parancsolgat és gyakran cinikus módon bánik a kiszolgáltatott kisemberrel.
A társadalmi feszültség tehát adva volt, hozta magával a neobarokk rendszer, a „fenn az ernyő nincsen kas” magatartás, a dzsentri hivalgás és nagyképűség, mely nem utolsósorban a nemzeti nagyság hamis tudatából táplálkozott. A nemzeti nagyságot ugyanis teljesen önkényes módon fogták fel.
Két világ között
Voltak persze pillanatok, amikor legjobb hagyományaink jutottak szóhoz, amikor humánumot, a demokráciát nem éreztük luxusnak vagy üres póznak. Ilyennek számít viszonyunk az üldözött zsidósághoz. Szólni kell erről, mert a történetírás még nem mondott el mindent. Nagy irodalma van a zsidó mártirológiának, az alapvető munkák is megszülettek már, de hogy mi történt távol a koncentrációs táboroktól, mögöttes területeken, ahol a fajüldöző kegyetlenkedés csapott össze az emberiességgel s ahol az üldözött csoport legalább erkölcsi védelemre számíthatott, az még sok adatfeltárást tesz szükségessé. Szlovákiában, északi szomszédunknál, megindult zsidó családok elhurcolása. A szlovák fasiszta állam felülmúlta kegyetlenkedéseiben a magyar rendszert. Hivatalos adatok alapján állítható, hogy 1942 tavaszán már 60 ezer szlovákiai zsidót szolgáltattak ki németeknek, hogy legyilkolják őket. Magyarország sok üldözött, életében fenyegetett ember számára jelentett búvóhelyet. Rendszerint Alsójattónál lépték át a határt (a László-féle uradalomban tarthatták meg első pihenőjüket). Ha a rendőri-csendőri szervek lefülelték őket, akkor az újvári fogdában kötöttek ki és tárgyalásra vártak, járásbíróság ítélkezett felettük tiltott határátlépés miatt. Csakhogy a bírói karban és ügyvédek között ott voltak a barátaink, közbe tudtak avatkozni. Egyetlen egy esetben sem történt meg, hogy a menekülteket kiszolgáltatták volna a szlovák fasiszta szerveknek. Nagy részük Budapestre igyekezett, s ott, míg csak meg nem kezdődött a szervezett üldözés, nyugalomban élhetett. Voltak szórványosan cseh menekültjeink is akik Pesten és a Délvidéken át Nyugatra törekedtek.
Mindezektől különbözött az újvári kommunistákkal fennálló, igaz, eléggé laza kapcsolatunk. Tudtam arról, hogy Dobosi Imre rendszeresen anyagiakkal támogatja a Vörös Segélyt, mely nem szüneteltette működését, segélyezte a börtönben ülők családjait. Talán ez volt az egyedüli formája kommunista mozgalommal való kapcsolatainknak.
Életvitelünk fő jellemzője ennek ellenére a megalkuvás volt. Ellenállásunk apró közéleti csatározásokban, fintorokban, bíráló megjegyzésekben merült ki. Hangyabolyban éltünk, melyből nem lehetett kiemelkedni. Akik közülünk valaha a társadalmi rend megváltoztatásáról értekeztek, akik átadták magukat az illúzióknak, most szellemileg kimerültek. Megtehették, hogy egy másik világ vízióját tartották ébren magukban, de vízióban nem lehet tartósan élni. A koturnust levettük és az újvári sárhoz illő vaskos csizmát húztunk fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése