2008. július 29., kedd

Cicavédelem

pisica, pisici, cica, cicák, macsek, macska, macskák Figyelem. Ezt az ingatlant macsekok őrzik.
Atentie. Aceasta proprietate este patrulata si pazita de pisici.

4 megjegyzés:

szabadsag.ro írta...

KÉZMÛVES-KIÁLLÍTÁS nyílik március 27-én, délután 5 órakor, a Budapesti Mozgássérültek Egyesülete és az RMDSZ támogatásával, a Mócok útja 75. szám alatti Pro Iuventute székházban. Az érdeklôdôk Balázs Gyula alkotó népmûvész kôpor felhasználásával készült dombormintás dísztárgyait, valamint Péterfi Mária, Magyari Anikó, Tordai Ildikó és Lengyel Ibolya alkotásait tekinthetik meg. A kiállítók a közeljövôben létrejövô kör keretében szeretnének lehetôséget biztosítani a kiállított munkák készítésének elsajátítására azon tehetséges mozgássérült fiatalok számára, akik nem vesztették el saját alkotó munkaerejükbe vetett hitüket.

http://www.szabadsag.ro/archivum/2001/1mar-27t.htm

szabadsag.ro írta...

Múltidéző



Erdélyi magyar a fronton

(4. oldal)

FOLYTATÁS JÚLIUS 4-I LAPSZÁMUNKBÓL

Szóltak két katonának, akik letolták a nadrágunkat, és alaposan megvizsgáltak. Miután felöltöztünk, átvittek egy másik szobába, ahol várt minket a monoklis tiszt. Intett, hogy üljünk le, egy fiatal nő rummal és feketekávéval kínálgatott, engem vele szembe ültetett le a bőrfotelbe. Hirtelen meglepődtem, mert magyarul szólt hozzám:

– Ide figyelj, fiam, most szépen mondd el, kik vagytok, honnét jöttetek, és hová mentek, milyen úti papírjaitok vannak?

Nem voltak nálunk a papírjaink, mert egy német tiszt elvette az állomáson. Intett az ajtóban álló katonának, mire az kiment, és bejött a tiszt, aki elvette az úti iratainkat. Minket kitessékeltek, majd később az ajtóban álló katona visszavitt a monoklis tiszthez, sorba állított az asztal körül, a fiatal hölgyike ismét rummal kínált meg, de töltött a monoklis tisztnek is.

– Egészségetekre, leülhettek – mondta.

Első szavát hozzám intézte:

– Átnéztétek az úti iratokat?

Mondtam, hogy nem, mert eddig nem kérte senki.

– Az útleveleket sem láttátok?

Felelet: igen, amikor élelmet vételeztünk.

– Szóval, más semmit nem láttatok?

– Nem.

Utána felállt, kezet fogott és jó utat kívánt.

Két altiszt vezetésével visszamentünk a vonatunkhoz, a két altiszt pedig lelépett. Tudtam, hogy mások azért figyelnek minket. Vonatunk indulásáig volt még három óránk, a legközelebbi restiben megebédeltünk, utána fürdés, hat napra élelmet vételeztünk, no meg tíz üveg sört. Amikor a vonatunkhoz értünk, láttuk, hogy német katonák vigyáznak a szerelvényre.

Sopronig három napig utaztunk, az állomáson már várt minket egy ezredes, két tiszt és körülbelül húsz katona, rög tön tudtam, hogy itt valami baj lesz. Leszálltunk fegyvereink kel, pokrócainkkal és oldaltáskáinkkal. Az ezredes ránk rivallt:

– Ki köztetek a rangidős? Mondja, maga nem tanult meg jelentkezni?

– De megtanultam hazát védeni ezredes úr! Tessék, itt van az úti okmányunk.

Miután alaposan átnézte, valamit kivett belőle, felderült az arca, hát ti vagytok azok?

– Látjátok, tiszt urak, ilyen katonákra van szüksége a hazának! A haza nem fog soha megfeledkezni rólatok. Hadnagy úr, vigye a hősöket a tüzérlaktanyába, gondoskodjon róluk, ételről-italról és meleg ágyról.

Kezet fogott, mi pedig követtük a hadnagyot. Kétnapi tétlenkedés után felkerestük Mélasz hadnagyunkat és a kolozsvári leventéket. A hadnagy gratulált nekünk, de észrevettem, hogy nagyon szomorú az arca. Félrehívott, és azt mondta:

– Nagy szükségem volna rád, tudniillik a családom Székesfehérváron maradt, el kellene hozni, de ott jelenleg tűzvonal van. Az út tele van nyilas katonákkal. Igazolni fognak, akiknek nincsenek rendben az iratai, helyben lelövik.

Másnap hajnalban elindultunk szerencsét próbálni. Útközben több helyen igazoltak a nyilas katonák.

Valahogy mégis sikerült eljutnunk Székesfehérvár határáig. Itt találkoztunk a nyolcvan éves Pista bácsival. Mivel a városban dúltak a harcok, nem mertünk bemenni. Amikor elmesélte hadnagyunk a jövetelünk célját, Pista bácsi mondta, hogy ő is fehérvári. Lakása közel van ahhoz a házhoz, ahol a hadnagy családja lakik. Kerülő úton, baj nélkül elvitt minket oda. Pista bácsi előre ment, hogy megnézze, nincs-e idegen a lakásban, azután intett nekünk: menjünk be. Nagy volt az örömünk, úgy látszik, megérezték a jövetelünket, mert menetre készen vártak minket. A kisfiú anyukája ölében alukált, mi lesz, ha menet közben felébred? Egy óra gyaloglás után az országútra értünk. A kisfiú közben felébredt, nyöszörögve kérdezte: apu, hová viszel engem?

A hátunk mögött tüzérségi párbaj zaja hallatszott, előttünk pedig katonai járművek sokasága. A hadnagy integetéssel próbálta megállítani valamelyiket, hirtelen megállt egy sebesülteket szállító gépkocsi, schnell-schnell kiabált a vezető, gyorsan felmásztunk a kocsiba. Öt sebesült feküdt a hordágyakban, a hadnagy testvére meleg feketekávét adott a katonáknak. A nyilasok többször meg akarták állítani az autónkat, a német sofőr magyar királyi karjelzéssel válaszolt, szerencsénkre.

Veszprémbe beérve leszállítottak bennünket egy katonai kórháznál. A sofőr mellett ülő altiszt magyarázni kezdett a hadnagyunknak, hogy egy óra múlva ötszemélyes terepjáró indul Sopronba. A kisfiút az anyja tisztába tette, megetette, közben megjött a terepjáró három katonával. Amikor látták, milyen sokan vagyunk, na meg a sok csomag, csóválni kezdték a fejüket. Igen sokan vagyunk, nincs más megoldás, az egyikünk lemarad. A hadnagy rám nézett, szóval lemaradtam. Az autó elment, az integetés is elmaradt, pedig nekem köszönet járt volna, meg az igazoló iratom is a hadnagynál maradt. Hogyan tovább? Édesanyámra gondoltam. Könnyes lett a szemem. Istenem, mi lesz velem...?!

FOLYTATJUK

BALÁZS GYULA

szabadsag.ro írta...

Múltidéző



Erdélyi magyar a fronton

(10. oldal)

1944-ben vonultam be a 9-es hadtest parancsnokságához tartozó élelmezési egységhez, Szabados alezredes parancsnoksága alá. Szeptemberben a kolozsvári leventékhez csatoltak. Parancsnokunk Mélasz hadnagy volt, aki magával hozta a családját is. Tíz nap után bevonultunk Kassára, nyomorúságos úti körülmények között, a leventéknek több mint fele útközben lemaradt. Megérkezésünk napján átadtak a kassai 8/1-es őrszázad parancsnokságának. Háromnapi kiképzés alatt megtanítottak megtölteni a fegyvert és meghúzni a ravaszt. Negyedik nap sorba állítottak, és egy őrnagy meggyőző beszédbe kezdett:

– Maguk mától kezdve a magyar haza védelmét fogják szolgálni, és ha kell, életük árán is megvédeni kötelesek. Mondják utánam: Esküszünk... Oszolj!

Sokan közülünk sírni kezdtek, reggelre már csak mintegy negyvenen maradtunk, attól féltek, hogy a frontra visznek minket. Én is megijedtem, özvegy édesanyámra gondoltam. Egész nap csak azon gondolkoztam, hogyan tovább, és ismét anyám szavai jutottak az eszembe: „Ne félj, Gyula, én imádkozom érted".

Három évig voltam tagja a Wesselényi lövész egyesületnek, ahol mesterlövész diplomát szereztem. Hat kolozsvári barátommal felfedezőútra indultunk. A vasútállomásra érve öt vonatot vettünk észre, meg is kérdeztem az egyik vasutast, mire várnak a vonatok, a válasz az volt, hogy a magyar kincstár vagyonát mentik külföldre. Amikor visszaértünk a kaszárnyába, barátainkat megint sorba állították hatosával, persze minket is melléjük vezényeltek. Két altiszt elkísért bennünket a második vonathoz. Az utolsó vagonnál az ajtó nyitva volt.

– Na, fiúk, mától kezdve szalmán fogtok aludni, mindenki kap háromnapi élelmet, egy kanna vizet, két pokrócot és hat mavzer puskát 20/20-as lövedékkel, valamint úti okmányokat...

Mindezt nekem adta át, mondván, hogy én leszek a parancsnok.

– A vonatban a magyar kincstár többmillió értékű vagyona van, ezért ti feleltek – mondta.

Magunkra maradtunk. Amikor jobban körülnéztünk, akkor vettük észre, hogy nem vagyunk egyedül, a mozdonyon még négy német katona tartózkodik és egy szlovák mozdonyvezető. A mozdonyunk elé három üres vagont csatoltak. Ekkor már tisztában voltunk azzal, hogy ágyúlövedék lettünk. A mellettünk lévő vonat elindult, látni véltük barátaink kétségbeesett arcát. Öt óra várakozás után elindultunk mi is a semmibe, a sötétségbe.

Az első megállónál összeszedtem magam, és megkérdeztem az egyik német katonát, hogy milyen útirányba megyünk. Csak annyit mondott:

– Szlovák partizani, bum-bum.

Igaza volt. Amikor felértünk a magas Tátrára, óriási robbanásra ébredtünk, vonatunk azonnal megállt, puskaropogás hallatszott. Hirtelen a semmiből német katonák jöttek elő, kopogtak, hogy nyissuk ki az ajtót. Megkérdezték, sebesült van-e közöttünk, közben rumos feketével kínáltak.

Vonatunk három napig vesztegelt egy helyben, közben fentről néztük az égő vonatot. Ez idő alatt a németek élelmeztek, feketekávéval itatgattak, nekem egy géppisztolyt nyomtak a nyakamba, megmagyarázva a kezelését.

Végre elindultunk, a németek pedig egy kis zsákban kávépótlót, szárított kenyeret és konzervet dobtak fel a vagonunkba.

– Danke schön. Köszönjük szépen – mondtuk.

Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha a németek nem lettek volna barátaink. Az élelem, amit a kassai állomáson adtak, csak két napra volt elég.

Vonatunk meg sem állt Opelosztig, ez német terület volt. Itt leszálltunk, a német katonák pedig a vonatunkat visszatolták egy mellékvágányra, a mozdonyunkat pedig elvitték. Egyedül maradtunk a nagyvilágban víz és élelem nélkül, ez volt az utolsó alkalom, amikor a németek az utolsó offenzívára készültek. Hét nap várakozás után szomjasan-éhesen harmadmagammal elindultunk menetirányba szerencsét próbálni. Három óra gyaloglás után egy őrházra bukkantunk, amikor beléptünk, két vasutast láttunk magunk előtt. Felemelt kézzel próbáltam meggyőzni a német tudásommal, hogy mi nem ruszkik, hanem magyar katonák vagyunk. Amikor megmutattuk a német útlevelünket, hirtelen nekünk rontottak, és csókolni kezdtek.

– Ungarischen kamarad, magyar barátok....

Erős pálinkával kínáltak meg. Finom disznóázalékot vettek elő, víz helyett pedig bort tettek az asztalra, az egyik felállott koccintani, olyasmit mondott, mintha már valahol hallottam volna, éljen a lengyel-magyar barátság, és újra megöleltek minket. Kértek, magyarázzam meg jövetelünk célját. Ha nehezen is, de megértették, csak azt nem, hogy mit szállítunk a tehervonaton.

Közben bejött két nő meg egy jól megtermett fiatalember. Amikor meglátta a géppisztolyomat, rögtön magához vette, megnézte, hogy töltve van-e. Látván, hogy üres, ő is hozzánk jött, és megölelt. Úgy látszik, a németek üres tárral adták nekem a géppisztolyt. A két fiatal nő mondott valamit az öregebbik vasutasnak, utána köszönés nélkül elmentek. Mi pedig csendesen az ott lévő ágyban elaludtunk, a bor megtette a hatását. Amikor reggel megébredtünk, az asztalon bor és töltött káposzta volt. Intettem, hogy reggelizzünk, hirtelen azt éreztük, álmodunk, pedig mindez valóság volt. Az öregebbik intett nekünk, hogy mehetünk, mert a bajtársaink éhen halnak. A fiatalabbik magához vette a csomagot meg egy kis fazekat, valamint a három kannát, majd elbúcsúztunk. A szőkébbik nő utánam szalad, és forrón megcsókolt.

Gyorsan elindultunk, a háromórás utat két óra alatt tettük meg. Alighogy megérkeztünk, már jött is egy öreg mozdony utánunk, valahogy meg tudtam magyarázni a kísérőknek, hogy keressünk egy mozdonyt Breslauig. A kísérőnk is felszállt a mozdonyra, hogy ne menjen gyalog az őrházig.

Amikor megérkeztünk Breslauba, rögtön körülvettek a német katonák és négy civil ruhás gestapó tiszt. Minket leszállítottak, és bekísértek egy horogkeresztes házba, állva kellett maradnunk. Egyórás várakozás után bejött egy monoklis, magas rangú tiszt, aki kiabálni kezdett, hogy álljunk vigyázzba, illetve egy fehér köpenyes tiszt, aki parancsolgatni kezdett, hogy toljuk le a nadrágunkat. Bátorkodtam megjegyezni, hogy mi magyar katonák vagyunk, nekünk nem parancsolnak. Ekkor megkaptam a második pofonomat.

FOLYTATJUK

BALÁZS GYULA

szabadsag.ro írta...

2008. január 05.


Erdélyi magyar a fronton


SZERZŐ: BALÁZS GYULA






FOLYTATÁS AUGUSZTUS 13-I LAPSZÁMUNKBÓL

Álltam csak álltam az út szélén, egyszer csak feltűnt egy teherautó nyilas keresztes lobogóval, integetni kezdtem, az autó pedig lassított. Utána eredtem, egy lendület és a kezemmel megfogtam a hátsó lenyíló ajtó tetejét. Reméltem, hátha valaki behúz, de nagyot csaptak a kezemre, mire leestem, kezem csupa vér lett. Elővettem a majomat, s bekötöztem a jobb kezemet. Hirtelen egy katonai autó állt meg előttem, amiből két német tiszt szállt ki, lemosták a kezeimet, bekötötték, és injekciót nyomtak mind a két karomba. Megkérdezték, hova megyek. Mondtam, hogy Sopronba. Mire: ők is oda tartanak. Útközben láttuk a nyilasok mocskos munkáját, amit a magyar honvédekkel műveltek. Sopronba érve letettek egy kórház előtt, a tiszt kitépett a noteszéből egy lapot, ráírt valamit, és mondta, adjam oda a kórházi orvosnak. Négy nap után hagytam el a kórházat, majd újra jelentkeztem a leventéknél és Melász hadnagynál, aki elnézésemet kérte, hogy ott hagyott. A leventéket munkára osztották be, én pedig felmentést kaptam bizonytalan időre.

1945. árpilis 4-én Sopront bombázni kezdték amerikai nehéz bombázók. Több mint száz kolozsvári levente vesztette életét (a hazáért). A bombázás utáni nap az egyik őrnagy megkereste a hadnagyunkat, és arra kérte, hogy segítse őt, mert a saját házát telitalálat érte, hátha családja valamelyik tagja még életben van. Persze, megint én voltam a szenvedő alany. Negyed magammal elmentem a bombázás helyszínére, itt csúnya látvány tárult a szemem elé. Nem volt időnk sokat gondolkodni, munkához láttunk, megkérdeztem az őrnagy urat, hol volt a bejárata a háznak. Nem tudom, felelte az őrnagy. Nem is tudhatta, mert a ház helyén egy ötméteres gödör tátongott. A gödör felső szélén vasbeton gerendák. lemezek voltak felhalmozódva. Az egyik barátom magához hívott, Gyula gyere csak ide. Az egyik gerenda alatt a tátongó nyílást láthattuk. Kilin Gergi megpróbált benézni a nyíláson, vigyázva, hogy bele ne essen, az őrnagy a járdán sétálgatott a bámészkodókkal együtt. Közben mi is próbálgattunk beljebb ereszkedni a nyíláson, egyszer csak észrevettük, hogy a gerendavégen női cipő van. Valami nyögést véltünk hallani, akkor vettük észre, hogy a gerenda alatt még egy gerenda van, utána pedig lépcsők, a törmelékek között pedig egy női alak fekszik mozdulatlanul, és alig hallhatóan vizet kér. Maradjon nyugodtan, mi katonák vagyunk, mindjárt kiszabadítjuk, mondtuk. A cipős lábon fekvő betondarabot eltávolítottuk, utána pedig gyöngéden kihúztuk a nyílásból. A bámészkodók közül valaki vizet és egy kabátot hozott, amire ráültettük. Amikor az őrnagy meglátta a leányát, összeesett. A lánya simogatni kezdte az apját, és kérte: Apa térj magadhoz, nincs semmi bajom. Az őrnagy csak annyit mondott: Köszönöm fiúk, én is erdélyi vagyok. Közben a körülállók éljenezni kezdtek minket, Mélász hadnagy is megérkezett. Kezet fogott az őrnaggyal, megölelték egymást, mi pedig a hadnagy vezetésével visszamentünk a kaszárnyába a romok közé.

Április 8-án átléptük az osztrák–magyar határt, Bécs elején fogságba estünk elég nehéz körülmények között. Egy német egységet meg is tizedeltek az oroszok. Útközben az egyik faluban elénk állt egy idős asszony és könyörögni kezdett a lován ülő kozák tisztnek, aki értett németül. Ez magához vett még két katonát, kíváncsiságból Kilin és én is velük mentünk. Szomorú látvány tárult elénk: két orosz katona, a nadrágjuk letolva, egy fiatal meztelen nő előtt álltak, karján pár hónapos kisbaba. Mikor a kozák tiszt látta a helyzetet, kiparancsolta az udvarra a két katonát, a falhoz állította őket, s mintha rögtönítélő bíróság lett volna, fejbe lőtte a két katonát... Ezek után tovább gyalogoltunk Kőhida felé. Három nap után végre megérkeztünk, itt az oroszok levágták a disznókat, teheneket, mindent, amiből eledelt lehetett főzni. Hatunkat abba a cellába helyeztek el, amelyikben Jávor Pál színművész volt bezárva (saját kezével írta a falra, hogy mettől meddig, földszintes zárka, hatodik ajtó a bejárattól). Tíz nap után kivittek az állomásra, ahol több vonat várakozott az indulásra. A mi vonatunkban olyan ezerötszázan lehettünk, ebből vagy ötszázan erdélyiek voltunk.

(Vége)