Beszélgetés a Magyar Nemzetről

A Jobbklikk, a Kommentár, a Konzervatórium és a Reakció közös sorozatának második eseményén, holnap este a nemzetről fogunk beszélgetni. Mostani bejegyzésünk egy kis felvezető a Reakciót foglalkoztató kérdésekhez.

„Véreink, de nem testvéreink” - hangzott a Kádár-korszak sommás megállapítása Hajdús János A Hét című hetimegmondjukhogymitgondoljatok műsorvezetőjének szájából. Lassan húsz éve, hogy rendszert váltottunk. A Hét helyett a Napló, Hajdú János helyett Azurák Csaba adja a vasárnapi esti fejtágítást, azonban a társadalom jelentős része számára az erdélyi magyar hülye román, aki idejön és elveszi a magyarok munkáját, de kedves tőle, hogy ilyen szépen megtanult magyarul. Mindez a kádári agymosás terméke vagy csak a szokásos kortalan, individualista bendősovinizmus beszél belőlünk?
(...)
Mindenkit várunk holnap este 18.00 órára a Trapéz padlására, ahol Ablonczy Balázzsal, Kopp Máriával és Romsics Gergellyel beszélgetünk nemzetről és identitásról, sérelmekről és örömökről. A moderátor Doncsev András (Jobbklikk) lesz. Utána közös sörözés, borozás, szabad program.

reakcio.blog.hu


KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK 2004. DECEMBER 5-E ELSŐ ÉVFORDULÓJÁN

1. Kell-e a magyaroknak, hogy a határon túlra került magyar közösségek a jövőben fennmaradjanak? Szeretnék-e a határon túli magyarok, hogy közösségeik a jövőben is létezzenek? Érdeke a határon belül élő magyaroknak, és vajon szeretnék azt, hogy a határon túli magyar közösségek a jövőben is létezzenek? Tudnak-e ezért tenni?

2. A népszavazás előtt az MSZP éppen akkori vezető elitje, majd ehhez csatlakozva, az akkoriban megalakított kormány hangos és lehengerlő kampányt folytatott. Az általuk sikeresen megszólított választópolgárok közül sokan úgy látták, hogy a népszavazáson az alábbi két kérdésre kell választ adnia:

Akarja-e, hogy az ellenzéki párt, a FIDESZ, a határon túl élő magyarok szavazataival nyerje meg a 2006-os választásokat?

Akarja-e, hogy a határon túl élő szegény, ugyan magyar, de azért már másfajta emberek idejöjjenek, és elvegyék-e tőlünk azt, ami már nekünk megvan, a nyugdíjat, a kórházat, viszonylagos jólétet és biztonságot?

A kormány propagandáját elfogadó emberek válasza akár az elutasító szavazatukkal, akár a távolmaradásukkal egyértelmű volt: „nem akarjuk”. Vagy egyiket sem, vagy legalább is egyiket biztos nem. Olyan szavazó is bizonyára volt, akit csak a közöny, vagy a merő rosszindulat motivált.

Az elutasítás végül még érthető is lehetne, ha nem lett volna a két álkérdés vaskos hazugság. A két álkérdésre a választ – terjedelem hiányában – csak igen röviden rögzítsük. Az Alkotmány 70. § (1) alapján a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező minden nagykorú magyar állampolgárt megillet az a jog, hogy az országgyűlési képviselők választásán választó és választható legyen, valamint országos népszavazásban és népi kezdeményezésben részt vegyen. Az Alkotmány rendelkezése miatt a határon túli magyarok részére az állampolgárság megadása nem jelenti azt, hogy a külföldön élő állampolgárok szavazati jogot kapnak, mivel a szavazati jogosultság megszerzéséhez a választópolgárnak a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel kell rendelkeznie. Amennyiben a hatályos törvény (1992. évi LXVI. törvény a polgárok lakcímének nyilvántartásáról) alapján valakihez bejelentkezne külföldön élő, magyar állampolgárságot szerzett személy, ezzel a „megszerzett” lakcímmel nem kapna a Magyar Köztársaság területén lakóhelyet, csak tartózkodási helyet. Az 1992. évi LXVI. törvény 5. § (5) bekezdése alapján a törvény hatálya alá tartozó, külföldön élő magyar állampolgár lakóhelye annak a külföldi lakásnak a címe, amelyet otthonául megjelöl. A törvény szerint a lakóhely az a cím, ahol a polgár él. Amennyiben 3 hónapnál hosszabb ideig Magyarországon tartózkodik a külföldön élő magyar állampolgár, ez a hely a törvény szerint az ő tartózkodási helye, de nem a lakóhelye. Ebből következik, hogy „bejelentkezéssel” sem válik a határon túli állampolgár választópolgárrá. A választójogi törvény is összhangban van a fenti rendelkezésekkel.

Az 1997. évi LXXX törvény és az 1997. évi LXXXI törvény a nyugdíj és a betegellátási jogosultságot biztosítási jogviszonyként kezeli, nem állampolgársági jogként.

A kormány azonban jól számított: a szavazópolgárok nem ismerik a meglehetős bonyolult jogi szabályozást, hanem elhiszik, amit hallanak. A kormány kötelessége lett volna a tájékoztatás, így hittek sokan abban, amit mondott.

3. A határon túli magyarok és a magyarországi „igen”-nel szavazók két dolog miatt irgalmatlan dühösek a kormány kampányára. Azért, amit mondtak, („szavazzatok nemmel”), és ahogy mondták („ezek felzabálnak itt mindent”). A propagandisták a mai napig érzelmi síkon igyekeznek a határon túli magyarok magyar állampolgárságával, és sokszor a határon túli magyarokkal szembeni ellenszenvet fenntartani. Tevékenységüknek igen komoly hagyományai vannak Magyarországon. Még a 80-as években a pártállam „felfedezte” magának a határon túli magyarságot. A Ceasusescu-féle fasiszta diktatúrát nem tudták szó nélkül hagyni, részben Kádár-ellenes éle, részben a magyarországiak nagy tömegének valamilyen érintettsége (utazás, rokonok, ellenzéki mozgalmak) miatt. Az MSZMP máig ható tanulsággal próbálkozott a helyzet politikai kezelésével. Elsősorban propagandájában tudatosította a magyarországiak és a „románok” közötti „életszínvonal” különbséget. Ennek a politikának a megindítása a Népszabadság 1983. március 15-i, Ceausescu szatíráját közlő számához köthető. A politika igen sikeresnek bizonyult: az emberek kezdték megkülönböztetni magukat a többi szocialista tömbhöz tartozó nyomorulttól, ezzel legitimálva az MSZMP hatalmát. A 80-as évek Magyarországának lakossága sem volt gazdag, azonban politikailag sikeresnek tartotta az MSZMP, ha rá tud mutatni olyan emberekre, akik az itt élőknél nyomorultabbak. A románok mellett általában a lengyelek voltak ennek a propagandának eszközei.

Az MSZP népszavazási kampánya hasonló módon operált. A Tamás Gáspár Miklós által jól megérzett „jólétet” féltő „etnicizmusra” ható propaganda sikeressége a 80-as években felismert szégyenletes módszeren alapult. Csak most más célpont volt kéznél: a határon túli magyarok, mert Gyurcsány hatalomátvétele után rögtön következett a népszavazás.

Kádár János rendszere, a történelem szeszélye folytán, az 1956-os forradalom és szabadságharc letiprásával, a szovjet bevonuláshoz történő asszisztálással fogant. A hatalom megszerzésének ez volt az útja. Ettől kezdve nem is lehetett másképpen: Kádár rendszerének a „vallásává” az akkori hatalmi elit közös bűne lett, amelyet csak egyféleképpen szabadott emlegetni: 1956 ellenforradalom volt, a vérontással az országot védték meg. Ugyan az emberek sokasága tudta és mondta otthon, hogy ez hazugság, de a „vallást” bírálni tiltott volt. Legitimitását a kádár rendszer abban a pillanatban vesztette el, amikor azok az emberek, akikre a rendszer hivatkozott, már nyilvánosan ki merték mondani: 1956 a szabadság forradalma volt.

Gyurcsány Ferenc rendszere 2004-ben a szocialista párt hatalmának fenntartására, a 2006-os választások megnyerésére jött létre. Igazi történelmi véletlen, hogy a határon túli magyarok magyar állampolgárságával kapcsolatos népszavazást 2004. december 5-re tűzték ki, egy előre nem látható kormányváltás utánra. Gyurcsány hatalmának a megszilárdításához a határon túli magyarokkal való szolidaritás elleni fellépésen keresztül vezetett az út. Tanúi lehetünk, hogy a tettük mostanában merevedik dogmává. A hatalmat birtokló elit már nem tud kilépni abból, hogy közös bűnük, a határon túli magyarokkal való szolidaritás megtagadása hatalmuk egyik fontos összetartó erejévé vált.


A bűn dogmává lett, a dogmát pedig az emberek gondolataiban bent kell tartani. Az uszítás itt eszköz, a cél pedig a gondolkodás megszüntetése. A propagandisták érvrendszere sokszor túlmegy a demokratikus berendezkedés szabta határokon. Néha a legrosszabb magyarországi hagyományokat idézik, szélsőjobboldali retorikával.

Az MSZP politikusai a választási kampány során odáig mentek, hogy az embereket kétmillió cigány betelepedésével riogatták. Soha nem hallottam még, hogy az MSZP elhatárolta volna magát a politikus mondatától, és megkövette volna a magyarországi cigányságot azért, hogy politikai céljai érdekében a magyar lakósság cigányellenes érzelmeit próbálta felkorbácsolni. Az Info Rádióban Újhelyi István kérdezték arról, hogy miért nem követjük Románia példáját, amely ország nem csak a moldvai románoknak, hanem a mostani magyarországi magyaroknak is biztosítja törvényben a kettős állampolgárságot. A politikus válasza: „túl sokan vannak a határon túli magyarok”, míg a magyarországi románok nincsenek olyan sokan. „Ezek az eddigit felülmúló elárasztással fenyegetik Csonkamagyarország fővárosát és gazdagabb vidékeit, ha a törvényhozás ennek idejében gátat nem emel.” –olvashatunk hasonló gondolatokat az 1939. évi IV. törvénycikk 9. §-ához fűzött indokolásban, mindannyiunk szégyenére. Ha valaki nem tudná, ez a törvény Magyarország zsidó állampolgárairól szólt.

4. Sok nemzet van a Földön, amelynek tagjai nem élhetnek saját államukban. Képzeljük el, mintha Izrael állam 1948-as megalakulásakor összeült volna az izraeli kormány, és a következő határozatot hozta volna: „Túléltük a nehéz időket. A történelmi szerencse folytán mától saját államunkban élhetünk. Sok zsidó máshol él, nem Izraelben. Szeretettel gondolunk rájuk, és ha lesz pénzünk, adunk is nekik iskolára, meg amire kell. Ha kívánják, 6 hónapból 90 napra eljöhetnek Izraelbe, sőt ha ezt kevésnek találják, megfontoljuk, hogy a rokonokhoz, vagy tanulni még több időre is. Ha tudják igazolni, hogy van miből élni, költözzenek ide, állampolgárságot is adunk nekik 5 év alatt, de ha sérelmezik a hosszú időt, akkor 3 év alatt. De mint állam nem vagyunk hajlandó közjogi kapcsolatot létesíteni a nem Izrael államban élő zsidókkal, mert az állampolgárságot nem szokás csak úgy odaadni az ország területén kívül élőknek. Megsértenénk azoknak az országoknak érzékenységét, ahol élnek, így tulajdonképpen jót is teszünk azzal, ha megvédjük őket saját illúzióiktól. Egyébként is, ők már egy kicsit más zsidók, mint mi, és mivel szegényebbek (kivéve az amerikaiak, azok jöjjenek), ide ne jöjjenek, mert nem lesz pénz nyugdíjra.” Elhiszi valaki, hogy egy ilyen programot deklaráló izraeli kormány hatalmon maradt volna? Szerintem senki nem hiszi el. De azt sem, hogy egy tisztességes zsidó fejében felmerülne az, hogy ha valaki másik országban él, annak ne járjon közjogi kötelezettség Izrael Állam részéről. A magyar kormány egy szót sem hajlandó ejteni arról, hogy Románia, Szerbia-Montenegro, Szlovákia biztosította az állampolgárságot azon nemzettársai számára, aki nem élnek az adott államban, és nem is kívánnak oda telepedni. A magyar kormány igyekszik feledtetni, hogy Basescu román államfő 2004 novemberében kiállt az erdélyi magyarok magyar állampolgársága mellett.

5. Értsük meg, kedves igennel szavazók, hogy „Trianon sebeit” nem tudjuk a határon túli magyaroknak adott magyar állampolgársággal begyógyítani! Az I. világháború után az utódállamok vittek mindent boldogan, területet, vasutat, gyárat, múzeumot, amin csak tulajdont lehetett szerezni. Volt azonban ami nem kellett nekik, és nem kell a mai napig sem, ez pedig az ott élő magyar népesség. Sőt egészen pontosan ennek a magyar népességnek az emléke sem kell nekik.

Vagy ők, vagy mi!- idézi Cseres Tibor Iuliu Maniu román részről a mai napig soha nem megtagadott, Erdélyt letipró programalkotó mondatát.

Erdély magyar lakossága ma nagyjából az összes erdélyi lakos 22 %. Ha valaki nem járt ott, vagy nincs máshonnan ismerete, könnyen azt hiheti, hogy területileg a román többség mindig és mindenhol többséget jelentett. Ez azonban nem így van. A román uralmat megelőzően létezett a Királyföldön a szászok közössége, Székelyföldön, Kalotaszegen Észak Erdély nagyvárosaiban a magyar közösségek, Fogarasföldön a román közösségek. Ezek a közösségek sokszor önálló közigazgatással (autonómia) bírtak. Az impériumváltás után először a határvidéket telepítették be román lakosokkal. A legnagyobb kárt a szocializmus égisze alatt okozták. Olyan magyar többségű városban, mint Kolozsvár, a magyar lakosság létszáma 80.000, harminc éve is nagyjából ennyi volt. Csak közben betelepítettek kb. 300.000 román lakost. Ha nálunk nem tudná valaki: a szocialista építkezések célja ott az volt, hogy a magyar közösségeket szórvánnyá változtassák. A romániai forradalom alatt kerültek elő azok a dokumentumok, amelyek Marosvásárhely „román várossá” változtatásának a tervét tartalmazták. A forradalom után a román lakosság a városban többségbe került.

A szászok, zsidók többsége eltűnt Erdélyből, egyszerűen eladták őket a német és az izraeli államnak. Nagyon sok magyart elűztek, vagy egyszerűen elmenekültek. A módszer mindig más: a történelmi felfordulások idején (az impériumváltás, vagy a II. világháború után) nagy tételben tudtak megszabadulni a magyaroktól. Ha a kitelepítés éppen nem időszerű a politikai helyzet miatt, akkor a betelepítés politikája folyik. Mostanság éppen az ortodox egyház erdélyi terjeszkedésével, jól láthatóan Marosvásárhely Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy célponttal. Vagyis a cél az utolsó nagy létszámú, egységes magyar közösség, a székelység egységének megbontása, és a Székelyföld román többségének kialakítása. Román politikus szájából még senki nem hallotta, hogy Erdély etnikai térképének megváltoztatására irányuló törekvéseiket feladnák a valódi együttélés érdekében. A nemzetiségi kérdést Erdélyben a nacionalisták akkor tekintik megoldottnak, ha az erdélyi temetőkben lekaparták az utolsó német és magyar nevet is a sírokról. Úgy tenni lehet, mintha mindez nem volna.

6. Az elvett tulajdont, területet, vasutat, gyárat, múzeumot visszaszerezni csak igen kis mértékben lehet. Az valóban nagyon jó, hogy egyházak kapnak vissza ingatlanokat, közbirtokosságok ingatlan vagyonokat, egyének elvett vagyont, mégha sokszor korlátozott mértékben is. Azonban a 2004. december 5-i népszavazás, és a következő népszavazás nem ezekről a „trianoni sebekről” szólt, hanem a jövőről: a határon túli magyar közösségek fennmaradásáról. Arról, amit az írás elején feltett négy kérdés hordoz. Ezekre a kérdésekre Magyarországnak válaszolnia kell. A népszavazás eredménytelensége miatt a döntés jelenleg a politikusok kezébe került, egészen addig, amíg nem kezdeményez valaki egy új népszavazást.

El kell dönteni a magyarországi politikai elitnek, hogy milyen utat kíván követni. Ami a mostani kormánypolitikát illeti, az nem más, mint a szolidaritás megtagadása, asszisztálás a csendes fogyatkozáshoz. Közöny, amely csak annyira mozdul, amennyire fontos a hatalom fenntartása érdekében.

Sokan a szomszédos országi magyarok asszimilációtól történő megóvását Magyarországra betelepítésükkel kívánják megoldani. Ez tették a németek az erdélyi szászokkal, vagy Izrael a romániai zsidókkal. Többen érveltek a kampány során azzal, hogy a fogyatkozó magyarországi népesség utánpótlását a határon túli magyarok Magyarországi betelepedése oldja meg. Ezt ki lehet tűzni politikai célként, de szerintem tévút, legalább olyan bűn, mint hagyni elveszni a magyar közösségeket. Ebben a kérdésben a határon túli magyar közösségek tagjainak kell dönteni, nem más közösségnek. Az ottani többség pedig döntött: maradtak, immár 84 éve.

De a legnagyobb bűn annak a hazugságnak a kimondása volt, hogy a határon túli magyarokkal való szolidaritás vállalása csak a magyarországi magyarság kárára lehetséges. Haza vagy haladás. Haza és haladás.


7. A magyarországi és a többi magyar közösség közötti kapcsolatok hálója sokszínű. Ezt politikával befolyásolni nem lehet, nem is kell. Ami viszont politikai döntés kérdése, az a Magyar Állam és a határon túli közösségek és egyének közötti kapcsolat. A határon túli magyarok melletti elkötelezettség nem csak az érzelmek kategóriájába tartozik. Értelmi annyiban mindenképpen, hogy a Magyarországon lakók viszonya a határon túli magyarokhoz mindig is problémaként, közösségi vagy politikai, tehát valós társadalomszervező erőként jelenik meg a magyarországi társadalomban, és a határon túli magyaroknál is. A viszonyt jogi keretek között kell rendezni. Mind a határon túl, mind Magyarországon igen nagy társadalmi akarat van a rendezésre, a politikai rendezés azonban nem történt meg.

A tisztességes rendezés jelentős eszköze a Magyar Állam és a nem Magyarországon élő magyarok közötti viszony tekintetében a magyar állampolgárság megadása a nem itt élő magyaroknak. Állam és egyén között egyetlen szoros jogi kapcsolat létezik, az állampolgárság. Így valóban az embereket támogatjuk, nem egyik vagy másik határon túli csoportot, vagy pártot. A Magyar Köztársaság Alkotmánya kimondja Magyarország kötelezettségét a külföldön lévő magyar állampolgárok védelmére. Az állampolgárság megadása politikai deklaráció minden irányba: a Magyar Állam az egyének közjogi kötelékével kötelezettséget vállal a határon túli magyarság közösségeinek fennmaradásáért – nem területi alapon.

8. A határon túli magyar közösségek létszám csökkenésének okai közül (asszimiláció, „természetes” fogyás, elvándorlás, vagy az etnikai arányok erőszakos megváltoztatása a magyarok kárára) az elvándorlást hozták fel az állampolgárság megadása legnagyobb veszélyének – azok, akik a leginkább végül is kiálltak a határon túli magyarok állampolgársága mellett. Ez a természetes féltés-szorongás miatti habozás, nem egyértelmű kiállás a határon túli magyarok magyar állampolgársága mellett azonban hiba volt. A migráció ugyanis kőkemény piaci kérdés is, sőt elsősorban az. Nincs az a tiltás, amely megakadályozná a határon túli magyarokat, hogy eljöjjenek szülőföldjükről akár Magyarországra, akár máshová, ha el akarnak jönni. Ezzel szemben csak két, együttes dolog hat: a szülőföldhöz ragaszkodás és az, hogy a potenciális befogadó közeg (Magyarország munkaerőpiaca, szociális piaca, lakás piac) nem szív fel tömegeket.

A 90-es évek nagy elvándorlási hullámát nem akadályozta meg, hogy Magyarország adminisztratív módon akadályozza a mai napig a határon túli magyarok bevándorlását. Az adminisztratív korlátok politikájának nem az állampolgárság megadása az ellentéte, hanem az, ha Magyarország a német példát követve az erdélyi szászok vonatkozásában, vagy Izrael példáját követve a romániai zsidók vonatkozásában, anyagi és adminisztratív segítséget nyújtatna az áttelepüléshez.

9. Arra a feltett kérdésre, hogy a határon túli magyarok ragaszkodnak-e saját közösségük fennmaradásához, van egy nyilvánvaló válasz, amelyet az utódállamokban élő magyarok az ott maradásukkal megadtak. Minden embernek joga van saját kultúrájában élni, gyermekeit saját identitása szerint nevelni. A határon túli magyar emberek saját identitása azonban csak ott létezik, a határon túli közösségben. A magyarországi kulturális közeg kétségtelenül sokban azonos vagy hasonlít a határon túlihoz, de nem ugyanaz. A határon túl létező magyar közösségek kultúrája önálló és nem cserélhető be a magyarországi identitásra. Nem csak a magas kultúráról van szó, hanem az élet minden területére kiterjedő, közösségi azonosságtudatról.

10. A határon túli közösségek lehetőségeit a magyarországitól élesen megkülönbözteti az, hogy mögöttük nincs önálló államiság. Azt gondolom, hogy a magyar állam puszta létezése nélkül már eddig eltűntek volna határon túli közösségeink. Az ottaniak érdekérvényesítési lehetőségeiknek a többségi közösségekkel szemben, valamint időnként a magyarországi politikával szemben sokszor nyomorult eszköztára van. De az, hogy esetleg egy vezető határon túli magyar politikus nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy miért mentheti meg a magyar állampolgárság a közösségét az eltűnéstől, nem menti fel a Magyar Államot a támogatás kötelezettsége alól.

11. Akiknek rokonsága, baráti kapcsolatai van a határon túli magyar közösségek tagjaival, többségében szeretnék az ottani közösségek fennmaradását. Azonban a magyarországi érdek a határon túli magyarok közösségeinek fenntartásában ennél jóval bonyolultabb érdek.

Az a nép, amely közönyből, becsapottan hagyja eltün(tet)ni lélekszáma harmadának a közösségeit, elveszti azt a tartását, amely a fennmaradását biztosíthatná. Ha nem vagyunk képesek védeni mi magyarországiak a határon túli magyar közösségeket, nem vagyunk képesek magunkat sem védeni.

2004. december 5-én az a ritka pillanat következett be, hogy nem a történelemnek, nem a politikusoknak, hanem Magyarország szavazópolgárainak kellett dönteni a közösség fennmaradásáról. A döntés rossz volt. Nem vitás a politikusok felelőssége, de nem lehet nem kimondani azt, hogy a magyar nép tartását csak az egész magyar közösséggel vállalt egyértelmű szolidaritás jelentheti.

Hogy is mondta a debreceni rabbi 2004. december 5-e előtt? „Az ember, aki nem engedi be a testvérét…”