2011.04.28. 12:04 :: Papa1
Aki járt a 80-as évek Romániájában, annak ismerősek a képek. A határállomáson végtelen ideig várakozó éjszakai vonaton a mindenhatóságuk glóriáját látványosan viselő egyenruhások túrják végig az álomból ébredő utasok poggyászát, ruházatát. Mindenki gyanús, így megkönnyebbülten sóhajt fel az, akit csak „megvámoltak”, de nem szállítottak le a szerelvényről, hogy azután egy hosszú, reggelig tartó várakozás után visszatérjen oda, ahonnan elindult. A szerencsések újra elszenderülnek, vagy ébren várják a hajnalt és a megérkezés viszonylagos örömét. A vonat ócska állomások végtelen során vesztegel, érzéketlen zakatolással húz el a nyomorúságos településszéli viskókból kitóduló, cukorkáért, rágógumiért kiáltozó, sínek mellet rohanó gyerekek mellet. Fantom városok, törött ablakú fantom gyártelepei kísérik az utunkat, hirdetve a szocializmus és a Kárpátok Géniuszának dicsőségét. A fekete város állomása közvetlenül a kéményein keresztül fekete füstöket okádó, ki tudja mit előállító, koszlott gyár mellett van. Mindent beborít a korom. A falakat, a kötélen száradó ruhákat, a növények leveleit (alul zöldek, felül feketék), de fekete a fekete füvet legelésző tehenek- és a rohangáló sovány kutyák háta is. A célállomásokon vidám zsongás helyett, arctalan, szürke embermassza hömpölygése fogadja az érkezőt. Tragacs villamosok, gáztartályokkal felturbózott öreg buszok hozzák-viszik az ajtókon át bepréselődött embereket. Mindenfelől a Condukátor és tudós felesége küldi bátorító, de figyelmeztető mosolyát a dolgozó nép felé. A városok régi központjainak elhanyagoltsága eltörpül a közéjük benyúló, azokat körbeölelő, sebtében felhúzott lakótelepek (blokkok) korai lepusztultságához képest. Az utóbbiakban nehezebb is az élet. A csöveken csak ritkán érkezik a fűtés és a melegvíz, a villanyt is sokszor „elveszik”. A hidegben azonban kell a meleg, így a lakásokban átütik a falakat és kályhákat állítanak, amelyekben fával tüzelnek. Az emeletes házak homlokzatát kinyúló, füstölgő kályhacsövek sokasága ékesíti. Ócska Daciák állnak sorban a benzinkutaknál, hogy a jegyekkel rendelkező sofőrjük orrfacsaróan büdös benzinnel félig megtankolja őket. Az élelmiszerüzletek kirakataiban hívogatóan sorakoznak a zöldborsókonzervek. Bent a társaik, néhány uborkásüveg és halkonzerv társaságában. A kínálatot megszáradt rahát színesíti a gyerekek örömére. Kenyeret és húst is lehet kapni, igaz csupán néhanapján és csak jegyre. (Amikor idegen nem hallja járja a vicc: Ceausescu elvtárs látogatása során betér egy húsboltba. Körülnéz és büszkén megszólal: Milyen szép ez a csempebolt!) Órákon át tartó sorban állás és állandó harc a „különleges” javak előteremtéséért. Kubai narancs, zöld banán az álmok kategóriájába tartozik. A nép, mint mindenütt kénytelen feltalálnia magát. Segíthet a cserekereskedelem, a köz tulajdonából elcsenni itt sem bűn. (A legenda szerint valaki alkoholhoz fért a munkahelyén és otthon feltöltötte vele a fürdőkádját. Nehezen tudott túladni rajta, ezért kénytelen volt hetekig abban fürdeni.) A lét igazi nehézségét azonban a bezártság és a politika ki nem mondott, de szünet nélkül jelzett fenyegetése jelenti. Kiszolgáltatottság, meg- és elhurcolások, retorziók és kényszermunkák kísérik az élet mindennapjait.
A fehér király című könyv ezt a világot mutatja be. „Dragomán György novellafüzére egy tizenegy éves fiú életének legnehezebb évét meséli el attól a pillanattól kezdve, hogy apját a Duna-csatorna munkatáborába viszik, egészen addig, amíg újra – bár csak egy pillanatra – újra viszont nem láthatja. A hol vicces, hol tragikus történetekből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ, amely inkább elemeiben, mint konkrét történelmében azonos a kora nyolcvanas évek Erdélyével és Romániájával. Hogyan dolgozza fel egy tizenegy éves kamaszfiú, ha apját a szeme láttára elhurcolják? Hogyan éli meg az apa hiányát és az elhurcolás köré épített családi hazugságokat vagy titkolt történeteket? Milyen remények éltetik a mindennapok amúgy sem könnyű kamaszviharaiban? A történetet a fiú nézőpontjából látjuk, akinek apja elvesztése miatt hirtelen szembesülnie kell a felnőtté válás terheivel, és aki a gyermekkor értetlen-ártatlan optimizmusának és a felnőttkor reménytelenségének határhelyzetében még képes arra, hogy játékosan és mitikusan lássa a brutális hétköznapokat.”
Dragomán György gyönyörű és megrázó regényének története tizennyolc fejezetből, tizennyolc novellából áll össze. Fantasztikus tükör, amely az apja hiányával küszködő fiú történetein keresztül, a kor és annak jellegzetes figuráinak – brutális és elvtelen tanárok, szadista futballedző, a segítségért hozzáforduló anyától szexuális ellenszolgáltatást követelő pártember, perifériára sodródott szerencsétlenek, a kor könyörtelenségét magukon viselő gyerekhordák – bemutatásával láttatja egy diktatúra sorspusztító világát.
„Apát akkor már majdnem egy éve elvitték, és több mint négy hónapja nem kaptunk róla semmi hírt, se levél nem jött többet, se olyan előre megírt tábori levelezőlap, amin tudatni szokta velünk, hogy jól van, és büszkeséggel tölti el, hogy nap mint nap sikerül túlteljesítenie a normát, szóval nem tudtunk róla semmit, és anyát is hiába kérdeztem, hogy mi van, szerinte mért nem ír nekünk apa, mert még csak nem is válaszolt, de akkor szombaton megint hiába nyitottuk ki a postaládát, és láttam, hogy megfeszül az arca, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, anya hirtelen elkezdett köhögni, de olyan erősen, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia, én meg láttam, hogy rázkódik a válla és előrehajol, és tudtam, hogy igazából nem köhög, hanem sír, csak azért csinál úgy, mintha köhögne, mert nem akarja, hogy észrevegyem, nem akarja, hogy megijedjek, és akkor tudtam, hogy biztos, hogy azt gondolja, hogy apám odaveszett, ott pusztult a Duna-csatornánál, de azt is tudtam, hogy ez nem igaz, mert, ha apának valami baja lenne, azt megéreztem volna, ha máskor nem, olyankor, reggelenként, amikor iskolába menet a képét nézegettem, amit a katonakönyvéből szedtem ki, mert olyankor mindig éreztem, hogy apám ott, a Duna-csatornánál rám gondol, meg azért is, mert amikor elvitték, megígérte, hogy egyszer majd visszajön és elvisz magával a tengerhez engem is.” - részlet a könyvből. (BA)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése