2011. november 16., szerda
Kolozsvári magyar törte fel a NASA szervereit
Az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) szervereit törte fel az a kolozsvári hacker, akit kedden vett őrizetbe a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyosztály (DIICOT).
DIICOT ügyészei házkutatást tartottak a férfi lakásán, lefoglaltak több számítógépet, majd kedden 24 órára őrizetbe vették a 26 éves, kolozsvári Butyka Róbertet, akit több informatikai bűncselekmény elkövetésével gyanúsítanak.
Az ügyészek szerint Butyka 2010 decemberében illetéktelenül behatolt a NASA több szerverére, ezzel törvénytelenül jutott adatokhoz, és veszélyeztette informatikai rendszerek biztonságos működését.
(Krónika)
2011. november 10., csütörtök
Őrizetbe vették Kolozsvár polgármesterét
Sorin Apostu |
A román média a korrupcióellenes ügyészség közleményét idézte, amely szerint Apostu 2009 és 2011 között kenőpénzt fogadott el üzletemberektől, akiknek vállalkozásai közbeszerzési pályázatokat nyertek a kolozsvári polgármesteri hivatalnál. A sajtó tudni véli, hogy az egyik köztisztasági vállalattal megkötött szerződésről, valamint a polgármesteri hivatal alárendeltségébe tartozó vállalatok gépkocsiparkjainak felújítására vonatkozó megállapodásról van szó. Az ügyészek szerint Apostu a kenőpénzt felesége ügyvédi irodáján keresztül kapta meg, amely fiktív tanácsadói szolgáltatásokkal fedezte az ügyészek szerint jogosulatlanul kapott összeget. Ezért az elöljáró feleségét is kihallgatták, akit szintén őrizetbe vettek az ügyészek.
Az illetékes bíróság várhatóan csütörtökön dönt arról, hogy a polgármestert és feleségét vizsgálati fogságba helyezik-e vagy sem. Apostu a román kormány fő erejét képező Demokrata Liberális Párt (PD-L) színeiben nyert polgármesteri mandátumot 2009-ben, miután Emil Boc volt elöljárót miniszterelnökké nevezték ki. Apostut a román sajtó Bochoz közelálló személynek tartja, hiszen ez utóbbi teljes mellszélességgel támogatta Apostu megválasztását, aki Boc 2004 és 2009 közötti polgármesteri mandátuma alatt a hivatal egyik fontos részlegét vezette.
Apostu jelenleg a PD-L Kolozs megyei szervezetének alelnöke is. A román korrupcióellenes ügyészek az elmúlt napokban több PD-L-es önkormányzati vezető ellen is nyomozást indítottak. Radu Bica, a Kolozs megyei önkormányzat demokrata párti alelnökét ugyancsak korrupció miatt helyezték vizsgálati fogságba. Ő a Kolozsváron nemrég megépült stadion karbantartási szerződésének kedvezményes elbírálása miatt kapott állítólag kenőpénzt. (index)
Címkék:
Cluj,
Kolozsvár,
polgarmester,
Sorin Apostu
2011. október 11., kedd
Ajánló - Dragomán György: A fehér király
szaszemu.blog.hu
2011.04.28. 12:04 :: Papa1
Aki járt a 80-as évek Romániájában, annak ismerősek a képek. A határállomáson végtelen ideig várakozó éjszakai vonaton a mindenhatóságuk glóriáját látványosan viselő egyenruhások túrják végig az álomból ébredő utasok poggyászát, ruházatát. Mindenki gyanús, így megkönnyebbülten sóhajt fel az, akit csak „megvámoltak”, de nem szállítottak le a szerelvényről, hogy azután egy hosszú, reggelig tartó várakozás után visszatérjen oda, ahonnan elindult. A szerencsések újra elszenderülnek, vagy ébren várják a hajnalt és a megérkezés viszonylagos örömét. A vonat ócska állomások végtelen során vesztegel, érzéketlen zakatolással húz el a nyomorúságos településszéli viskókból kitóduló, cukorkáért, rágógumiért kiáltozó, sínek mellet rohanó gyerekek mellet. Fantom városok, törött ablakú fantom gyártelepei kísérik az utunkat, hirdetve a szocializmus és a Kárpátok Géniuszának dicsőségét. A fekete város állomása közvetlenül a kéményein keresztül fekete füstöket okádó, ki tudja mit előállító, koszlott gyár mellett van. Mindent beborít a korom. A falakat, a kötélen száradó ruhákat, a növények leveleit (alul zöldek, felül feketék), de fekete a fekete füvet legelésző tehenek- és a rohangáló sovány kutyák háta is. A célállomásokon vidám zsongás helyett, arctalan, szürke embermassza hömpölygése fogadja az érkezőt. Tragacs villamosok, gáztartályokkal felturbózott öreg buszok hozzák-viszik az ajtókon át bepréselődött embereket. Mindenfelől a Condukátor és tudós felesége küldi bátorító, de figyelmeztető mosolyát a dolgozó nép felé. A városok régi központjainak elhanyagoltsága eltörpül a közéjük benyúló, azokat körbeölelő, sebtében felhúzott lakótelepek (blokkok) korai lepusztultságához képest. Az utóbbiakban nehezebb is az élet. A csöveken csak ritkán érkezik a fűtés és a melegvíz, a villanyt is sokszor „elveszik”. A hidegben azonban kell a meleg, így a lakásokban átütik a falakat és kályhákat állítanak, amelyekben fával tüzelnek. Az emeletes házak homlokzatát kinyúló, füstölgő kályhacsövek sokasága ékesíti. Ócska Daciák állnak sorban a benzinkutaknál, hogy a jegyekkel rendelkező sofőrjük orrfacsaróan büdös benzinnel félig megtankolja őket. Az élelmiszerüzletek kirakataiban hívogatóan sorakoznak a zöldborsókonzervek. Bent a társaik, néhány uborkásüveg és halkonzerv társaságában. A kínálatot megszáradt rahát színesíti a gyerekek örömére. Kenyeret és húst is lehet kapni, igaz csupán néhanapján és csak jegyre. (Amikor idegen nem hallja járja a vicc: Ceausescu elvtárs látogatása során betér egy húsboltba. Körülnéz és büszkén megszólal: Milyen szép ez a csempebolt!) Órákon át tartó sorban állás és állandó harc a „különleges” javak előteremtéséért. Kubai narancs, zöld banán az álmok kategóriájába tartozik. A nép, mint mindenütt kénytelen feltalálnia magát. Segíthet a cserekereskedelem, a köz tulajdonából elcsenni itt sem bűn. (A legenda szerint valaki alkoholhoz fért a munkahelyén és otthon feltöltötte vele a fürdőkádját. Nehezen tudott túladni rajta, ezért kénytelen volt hetekig abban fürdeni.) A lét igazi nehézségét azonban a bezártság és a politika ki nem mondott, de szünet nélkül jelzett fenyegetése jelenti. Kiszolgáltatottság, meg- és elhurcolások, retorziók és kényszermunkák kísérik az élet mindennapjait.
A fehér király című könyv ezt a világot mutatja be. „Dragomán György novellafüzére egy tizenegy éves fiú életének legnehezebb évét meséli el attól a pillanattól kezdve, hogy apját a Duna-csatorna munkatáborába viszik, egészen addig, amíg újra – bár csak egy pillanatra – újra viszont nem láthatja. A hol vicces, hol tragikus történetekből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ, amely inkább elemeiben, mint konkrét történelmében azonos a kora nyolcvanas évek Erdélyével és Romániájával. Hogyan dolgozza fel egy tizenegy éves kamaszfiú, ha apját a szeme láttára elhurcolják? Hogyan éli meg az apa hiányát és az elhurcolás köré épített családi hazugságokat vagy titkolt történeteket? Milyen remények éltetik a mindennapok amúgy sem könnyű kamaszviharaiban? A történetet a fiú nézőpontjából látjuk, akinek apja elvesztése miatt hirtelen szembesülnie kell a felnőtté válás terheivel, és aki a gyermekkor értetlen-ártatlan optimizmusának és a felnőttkor reménytelenségének határhelyzetében még képes arra, hogy játékosan és mitikusan lássa a brutális hétköznapokat.”
Dragomán György gyönyörű és megrázó regényének története tizennyolc fejezetből, tizennyolc novellából áll össze. Fantasztikus tükör, amely az apja hiányával küszködő fiú történetein keresztül, a kor és annak jellegzetes figuráinak – brutális és elvtelen tanárok, szadista futballedző, a segítségért hozzáforduló anyától szexuális ellenszolgáltatást követelő pártember, perifériára sodródott szerencsétlenek, a kor könyörtelenségét magukon viselő gyerekhordák – bemutatásával láttatja egy diktatúra sorspusztító világát.
„Apát akkor már majdnem egy éve elvitték, és több mint négy hónapja nem kaptunk róla semmi hírt, se levél nem jött többet, se olyan előre megírt tábori levelezőlap, amin tudatni szokta velünk, hogy jól van, és büszkeséggel tölti el, hogy nap mint nap sikerül túlteljesítenie a normát, szóval nem tudtunk róla semmit, és anyát is hiába kérdeztem, hogy mi van, szerinte mért nem ír nekünk apa, mert még csak nem is válaszolt, de akkor szombaton megint hiába nyitottuk ki a postaládát, és láttam, hogy megfeszül az arca, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, anya hirtelen elkezdett köhögni, de olyan erősen, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia, én meg láttam, hogy rázkódik a válla és előrehajol, és tudtam, hogy igazából nem köhög, hanem sír, csak azért csinál úgy, mintha köhögne, mert nem akarja, hogy észrevegyem, nem akarja, hogy megijedjek, és akkor tudtam, hogy biztos, hogy azt gondolja, hogy apám odaveszett, ott pusztult a Duna-csatornánál, de azt is tudtam, hogy ez nem igaz, mert, ha apának valami baja lenne, azt megéreztem volna, ha máskor nem, olyankor, reggelenként, amikor iskolába menet a képét nézegettem, amit a katonakönyvéből szedtem ki, mert olyankor mindig éreztem, hogy apám ott, a Duna-csatornánál rám gondol, meg azért is, mert amikor elvitték, megígérte, hogy egyszer majd visszajön és elvisz magával a tengerhez engem is.” - részlet a könyvből. (BA)
2011. szeptember 28., szerda
2011. június 14., kedd
Kovács Endre: Nové Zámky - Érsekújvár 1938
watson.sk:
Kovács Endre (Paks, 1911. máj. 19. – Bp., 1985. ápr. 18.) történész, író, irodalomkritikus. Az egyetem 1935. évi befejezése után Pozsonyban kezdett tanítani, 1938–1945 között Érsekújváron tanár, újságíró. Ezt követően szépíróként (versekkel, elbeszélésekkel, regényekkel) induló pályáját Bp.-en történészként teljesítette ki (a magy.–szláv kapcsolatok és a nemzetiségi kérdés elismert kutatója volt). Emlékiratainak csehszlovákiai éveire vonatkozó első kötete (Korszakváltás) 1981-ben jelent meg a Magvető Kiadónál, amelynek a Petőfi Irodalmi Múzeumban letétbe helyezett második kötetét („Ár ellen”) azonban végakaratában zárolta. Ebből a második kötetből közölt rövid részletet 1984. 1. számában a Budapesten megjelenő História folyóirat .
A délelőtti órákban kellett megérkezniük a magyar csapatoknak, minden iskola kivonult, ott álltam én is a Komáromi utcában a zsibongó, izgatottan várakozó gyerekek sorfalában. Kokárda a gomblyukban, vártuk a vámhíd felől érkező honvédeket. Sokáig kellett várakoznunk, míg végre feltűntek. A látvány ahogy mondani szokás – vegyes érzéseket váltott ki a szemlélőben. Valami szegénység volt érezhető ezen a seregen, melynek tagjai acélsisakot viseltek, mintha harcba indulnának, rajta tölgyfalevél. Többségük gyalog jött, mögöttük szekerek, lovakkal húzott ágyúk. Mintha az első világháború ismert képeit láttuk volna magunk előtt. Kinek nem jutott eszébe a csehszlovák hadsereg a maga teljesen motorizált alakulataival, kitűnő felszerelésével? Ehhez hasonlítva a magyar sereg felszerelése és fegyverzete siralmasan elavultnak látszott.
Újvár „készen várta” a bevonuló honvédeket. Már napokkal előbb megalakultak a fogadóbizottságok, nevek röpködtek a levegőben, úgy hírlett, hogy az előkelőség hatalmas reprezentációra készül. Varrták a díszmagyart mindenfelé.
Kölcsönös csalódás...
Itt valamit előre kell bocsátanom. Nem puszta eseménytörténetet írok, inkább azokat a tüneteket keresem, amelyek valami módon belevilágítanak a letűnt kor magyar társadalmának mélységeibe. A rendszer mechanizmusa, ennek működése és a nyomában támadt visszahatás érdekel. Ha igaz a megállapítás, hogy a tengernek egy cseppjében együtt van a tenger minden alkotóeleme, akkor a mi kis helyi élményeink is túlszárnyalják a hic et nunc esetlegességeit; ha jól figyelünk, felfedezhetjük bennük a törvényszerűségeket, úgy ahogy az ellenforradalmi rendszer kifejlesztette őket. A második világháború ideje alatt mi ott, a hajdani kuruc városban (és a visszacsatolt területeken mindenütt) azt a letűnő rendet utolsó vonaglásaiban figyelhettük meg. A régi rendszer még élt, noha kiütköztek a hullafoltjai. Egy haldoklásában is tipikus képződmény bontakozott ki előttünk, mely még a nem hivatásos történészt is érdekelheti. Annál is inkább, mert a magyar történetírás még adós annak a kornak a hiteles, elfogulatlan rajzával.
Újvárba betört az úri világ, az úri magatartás, elterjeszkedett egy anakronisztikus társadalmi rend s ennek összes velejárója A hozzánk érkező „anyaországi” hivatalnoki réteg magával hozta a feudális érintkezés formákat, a címek és rangok feltétlen tiszteletét (a „rangkórságot”), megismertetet bennünket a felfelé hajlongó, lefelé taposó („biciklista”) hivatalnokokkal, jött a frázisos hazafiasság, a nagy szavak kultusza, terjesztették az idegenek megvetését és az antiszemitizmust. Igaz, voltak kivételek is demokratikus érzelmű, felvilágosodott szellemek, akik a saját társadalmi környezetüket képesek voltak éles kritikával nézni és ennek nyomán már a lakossággal való első érintkezés alkalmával megbecsülést ébresztettek maguk iránt. Voltak ilyenek is, a lakosság azonban nem ezt érezte jellemzőnek.
Rendeletek, értesítések a Honvédelmi Közlonyböl (1938 november-december)
Félelmetes volt az a tájékozatlanság; amellyel a magyar hivatalos körök a visszacsatolt területek viszonyait megítélték, Döbbenetes és egyben felháborító volt tapasztalni, hogy a „nemzeti középosztály”; mely húsz éven át szüntelenül a „nem, nem soha” jelszavát hangoztatta, a revízióról álmodott, mennyire nem készült fel azokra a feladatokra, amelyeket a visszacsatolás állított elébe. A trianoni határokon túl eső terület belső viszonyairól halvány fogalma sem volt. Torz módon képzelte el a magyar lelket gyötrő modern rabszolgaságnak. Ennek bizonyítására a példák tömege között válogathatunk. A hozzánk érkező hivatalnokok már azon is álmélkodtak, hogy mi, magyarok milyen jól beszélünk magyarul. Ők úgy gondolták, hogy a republikában egyáltalán nem voltak magyar iskolák és bennünket erőszakkal kényszerítettek arra, hogy az állam nyelvén beszéljünk. És meglepetés érte a jövevényeket a mi gazdasági helyzetünk láttán is; ők feltételezték, hogy mind nyomorgunk, osztogattak is az első hetekben katonai gépkocsiról félkilós csomagokban cukrot, de a lakosság hátat fordított a látványnak, mély megvetést érzett.
Lehet-e csodálkozni azon, hogy hamarosan kialakultak az ellenállási gócok a lakosság soraiban? A közvélemény ingerülten tiltakozott a ráerőltetett formák ellen, melyeket természetelleneseknek, korszerűtleneknek tartott, szembekerült a hivatalos Magyarország bornírt képviselőivel és megvetéssel figyelte az „anyaországi” módszerek térfoglalását. Megjelentek a falakon a feliratok: „Mindent vissza”, „Minden drága, vissza Prága”. Szájról-szájra jártak a csattanós tréfák, történetek a keménykalapos, rosszul öltözködő, merev középosztálybeli hivatalnokokról, akiknek első dolguk volt, hogy felvásárolják a Bata cipőüzlet raktárában talált olcsó lábbelit, a textilboltok készletét s ily módon beosztásukhoz méltóbb külsőre tegyenek szert.
A spontán ellenállásnak meglett a visszhangja az érzékenységükben megbántott jövevények között. Mivel a tájékozatlan hivatalnoki réteg a szlovákiai magyarság demokratikus felfogását Beneš nevével hozta összefüggésbe, elterjedt megvető hangsúllyal a „beneši szellem” vádja. Ez annál súlyosabb sértés volt, mert valójában Benešnek semmilyen hatása sem volt a kisebbségi magyarságra. Beneš a sovinizmus határán járó cseh nacionalista volt, nemzeti hegemóniára törekedett, és soha sem vette komolyan a nemzeti kisebbségek panaszait.
Az átcsatolt területekre tömegesen érkező magyar hivatalnok-elem képtelen volt a mi magatartásunkat másként, mint anarchista szellemmel magyarázni. Még az én egyébként derék Mrenna igazgatóm is felült annak a frázisnak, hogy nálunk a húsz év alatt a szabadság „szabadosságba” ment át, tehát fokozott fegyelemre van szükségünk.
A honvédség bevonulása előtti hetekben feltűntek újvárban vadidegen arcok is: az 1918 előtti idők még élő tanúi, szereplői, egykori szolgabírók, jegyzők, akiknek karrierjét húsz évvel korábban derékban kettétörte az államfordulat. Hol voltak addig? Gazdálkodtak megmentett földbirtokukon, vadásztak, kártyáztak, báloztak és vívták szakadatlan harcukat az állami szervekkel, főként az adóhivatallal, pénzügyigazgatósággal. Néhányan közülük a nagy leégésben maguk is „demokraták” lettek. Most pedig felkészültek a nagy újjászületésre, előkerítették a zsinóros ruhát, Bocskai-sapkát, a csizmát és a fehér kesztyűt. Várták a fordulatot. Egy részük a forráshoz igyekezett, Pesten előszobázott, felelevenített egy sor régi barátságot, büszkén előkotorta nemesi előnevét, mint a legbiztosabb érvet a „nemesi társadalom”-ban, mely habozás nélkül befogadta őt.
Akadtak számosan, akik éppen újvárt nézték ki maguknak működési területül. Különösén az egykori Nyitra és Pozsony megyék (most e két részvármegyét közigazgatásilag „egyelőre egyesítették” Újvár központtal) dzsentri ivadékai érezték úgy, eljött az idő, s be akartak ülni az atyai örökségbe. A járási hivatal épülete átalakult megyeházzá. Noha patinája nem volt, hiszen az épületet a csehek építették a maguk ízlése szerint, az új vezetőség elhatározta, hogy benső tartalmát tekintve méltóvá teszi jeles hivatásához. Még jóformán itt sem volt a magyar államhatalom, amikor megindult a pozícióharc, elősoroltattak az elszenvedett sérelmek, mindenki mártír volt, büszkén mutogatta sebhelyeit és remélte, várta a kárpótlást. Sokan már az előző hónapokban megjárták Pestet, most csak a kinevezési okirat átvétele volt hátra.
A kinevezésre várakozó újváriakat meglepetésként érte, hogy a honvédség benyomulása után átmeneti időre katonai közigazgatást vezettek be, ami annyit jelentett, hogy hat hétre karanténba kerültünk, nem volt szabad utazni. A rendszer a katonai erő fitogtatásával tette meg első lépéseit. Mi ezt túlzott óvatosságnak láttuk, hiszen senki sem fenyegethette komolyan a hatalom berendezkedését. Egyik napról a másikra büszke magyarok lettek még azok is, akikről köztudott volt, hogy az előző években az állampolgári kötelességeken messze túlmenően jártak a hatalom kedvében. Nekik volt csak igazán okuk arra, hogy hazafias frázisokkal túlkiabálják az egyszerű magyarokat. Olyan méretű köpönyegforgatás indult meg, ami még a hozzánk érkező anyaországi tisztviselőket is meglepte.
Már a katonai igazgatás elindította a politikai igazoltatás hullámát; igaz, ideiglenes érvénnyel, de elég durván ahhoz, hogy akiknek égett a talaj a lábuk alatt, sietve azon gondolkodjanak, hogy nyitva van-e még a határ Szlovákia felé, nem lenne-e célszerűbb arra tartaniuk? Az ezredesek uralma saját ellenőrzése alá vette az iskolákat is, s ez volt a tanárság első találkozása a hatalommal. Aki még nem tudhatta tapasztalatból, hogy milyen mértékben terjed a nyilas ideológia a hadseregben, csakhamar keserű leckét kaphatott. Egy napon berendeltek minket, tanárokat, a polgári iskola tornatermébe, ott katonás módon felsorakoztunk, majd jött egy ezredes. Külön-külön mindenkinek feltette a kérdést: „Akarja-e a magyar államot szolgálni?” Ki nem akarta azok közül, akik a helyükön maradtak? Volt a gimnáziumban egy fiatal zsidó kolléganőnk, aki a sztereotip kérdésre, hogy akar-e szolgálni, meglehetősen félénken azt válaszolta: „Ha lehet?” „Nem lehet!” – kiáltott az ezredes és kolléganőnk megszégyenülten távozott. Még be sem tette maga mögött az ajtót, amikor az ezredes széttárta a karját és mintegy revelációt közölte: „De hiszen ez zsidó!”
Alig néhány hete kezdte meg működését a rendőrség, mint állami szerv (azelőtt újvárnak csak városi rendőralkalmazottai voltak), amikor a kapitányságot vezető tanácsos asztalfiókja már megtelt a feljelentések garmadájával. Úgy látszik, ez minden nagy politikai fordulat elengedhetetlen velejárója. Egy nála járt barátunknak a tanácsos odahányta a rengeteg papirost és nem mulasztotta el mély megvetését kifejezni: „Látja, ilyen ez az itteni lakosság.” Engem személy szerint az is meglepett, hogy az új hatalom rögtön átvette a városi rendőröket. Így azután ugyanaz a Zelenka nevű detektív, aki korábban a magyar himnusz éneklése miatt kísérte be a rendőrségre a magáról megfeledkező polgárt, mostantól – igaz, Zelényi néven – azokat kísérte be, akik netán szlovák érzelmüknek adtak túl hangos megnyilatkozást.
Ezekből kevés volt. A rendőrségre sokkal fontosabb feladat várt: a kommunisták összeírása, ellenőrzése, lefülelése. Erre a célra jól képzett rendőrtisztek érkeztek, tele előítélettel, gyanakvással. A katonaság és a rendőrség megkülönböztetett figyelemben részesítette a helybeli zsidóságot. Már megszületett az első zsidótörvény és készítették Pesten a másikat is. Hamar rá kellett ébrednünk arra, hogy a zsidóság sorsa a közvélemény „preferált” témája lesz.
A rangkórság például valósággal fejbe vert minket. Egy alapjában véve szegény, elmaradott ország vezetői az angol lordokat megszégyenítő módon hordják magasan a fejüket. Belső értékük hiányait gőgös fensőbbséggel, tekintélyuralommal akarják eltakarni. Milyen szegények voltak azok a „hivatalnok urak”, akik hozzánk érkeztek! Milyen szerencséjüknek mondhatták, hogy összeszedegethették a cseh időkből itt maradt morzsákat, mennyire nem állott ezzel a szegénységgel összhangban a fellépésük, a modoruk!
Már az első hónapok után világos volt a helybeli lakosság szemében, hogy a visszacsatolás által a magyar nép tömegei kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. A parasztok ámulva látták, hogy a cseh telepesek távozásával gazdátlanná vált földeket a Vitézi Szék tagjai, a földbirtokosok között osztják fel. S milyen sokan voltak ezek között az újsütetű földtulajdonosok között, akik soha azelőtt földdel nem bírtak, vagy a gazdálkodást már régen elfelejtették s most idejük sem maradt rá! A nemesi társadalom utolsó bölényei tünedeztek fel a városban, leszerepelt politikusok, „történelmi nevek” büszke viselői, akik most úgy látták, eljött az ő órájuk, itt a nagy pillanat, amikor még pótolni lehet azt, ami kiesett az életükből 1918 után. Általános meglepetést okozott, hogy csökkent a munkanélküliek, a szegények számára kiutalt segély összege. A városban és vidékén továbbra is volt munkanélküliség, ami ellen ínségmunkák megindításával akartak védekezni, de nevetséges összeget fizettek ki az ínségmunkásoknak. A magyar rendszer egyetlen tollvonással megszüntette a munkanélküli segélyezés úgynevezett genti rendszerét, hangos, nagyképű nyilatkozatok hirdették, hogy a magyar kormány nem alamizsnát ad a népnek (mint ahogy a republikában tették), hanem munkát igyekszik teremteni.
Azután jött a mindenható bürokrácia a maga lassúságával, körmönfont formai követelményeivel. Milyen büszkeséggel vonult be ez az új hivatalnoki réteg a munkahelyére, milyen megvető módon oktatta ki a kérvényező kisembert arról, hogy megszűnt ám a demokrácia, már nem a beneši szellem uralkodik, most fegyelmet, tiszteletet kell tanulni.
Prága messze volt újvártól, de most Budapest egyszeriben mérhetetlenül távolinak tűnt fel. Az emberek úgy érezték: a testvériség, a szeretet, a „magyar lélek”, amelyről oly sokat szónokoltak neki, csak tartalmatlan frázis. Aki fenn van, megveti azt, aki lenn van; akinek vezetnie kell, az parancsolgat és gyakran cinikus módon bánik a kiszolgáltatott kisemberrel.
A társadalmi feszültség tehát adva volt, hozta magával a neobarokk rendszer, a „fenn az ernyő nincsen kas” magatartás, a dzsentri hivalgás és nagyképűség, mely nem utolsósorban a nemzeti nagyság hamis tudatából táplálkozott. A nemzeti nagyságot ugyanis teljesen önkényes módon fogták fel.
Két világ között
Voltak persze pillanatok, amikor legjobb hagyományaink jutottak szóhoz, amikor humánumot, a demokráciát nem éreztük luxusnak vagy üres póznak. Ilyennek számít viszonyunk az üldözött zsidósághoz. Szólni kell erről, mert a történetírás még nem mondott el mindent. Nagy irodalma van a zsidó mártirológiának, az alapvető munkák is megszülettek már, de hogy mi történt távol a koncentrációs táboroktól, mögöttes területeken, ahol a fajüldöző kegyetlenkedés csapott össze az emberiességgel s ahol az üldözött csoport legalább erkölcsi védelemre számíthatott, az még sok adatfeltárást tesz szükségessé. Szlovákiában, északi szomszédunknál, megindult zsidó családok elhurcolása. A szlovák fasiszta állam felülmúlta kegyetlenkedéseiben a magyar rendszert. Hivatalos adatok alapján állítható, hogy 1942 tavaszán már 60 ezer szlovákiai zsidót szolgáltattak ki németeknek, hogy legyilkolják őket. Magyarország sok üldözött, életében fenyegetett ember számára jelentett búvóhelyet. Rendszerint Alsójattónál lépték át a határt (a László-féle uradalomban tarthatták meg első pihenőjüket). Ha a rendőri-csendőri szervek lefülelték őket, akkor az újvári fogdában kötöttek ki és tárgyalásra vártak, járásbíróság ítélkezett felettük tiltott határátlépés miatt. Csakhogy a bírói karban és ügyvédek között ott voltak a barátaink, közbe tudtak avatkozni. Egyetlen egy esetben sem történt meg, hogy a menekülteket kiszolgáltatták volna a szlovák fasiszta szerveknek. Nagy részük Budapestre igyekezett, s ott, míg csak meg nem kezdődött a szervezett üldözés, nyugalomban élhetett. Voltak szórványosan cseh menekültjeink is akik Pesten és a Délvidéken át Nyugatra törekedtek.
Mindezektől különbözött az újvári kommunistákkal fennálló, igaz, eléggé laza kapcsolatunk. Tudtam arról, hogy Dobosi Imre rendszeresen anyagiakkal támogatja a Vörös Segélyt, mely nem szüneteltette működését, segélyezte a börtönben ülők családjait. Talán ez volt az egyedüli formája kommunista mozgalommal való kapcsolatainknak.
Életvitelünk fő jellemzője ennek ellenére a megalkuvás volt. Ellenállásunk apró közéleti csatározásokban, fintorokban, bíráló megjegyzésekben merült ki. Hangyabolyban éltünk, melyből nem lehetett kiemelkedni. Akik közülünk valaha a társadalmi rend megváltoztatásáról értekeztek, akik átadták magukat az illúzióknak, most szellemileg kimerültek. Megtehették, hogy egy másik világ vízióját tartották ébren magukban, de vízióban nem lehet tartósan élni. A koturnust levettük és az újvári sárhoz illő vaskos csizmát húztunk fel.
Kovács Endre |
A délelőtti órákban kellett megérkezniük a magyar csapatoknak, minden iskola kivonult, ott álltam én is a Komáromi utcában a zsibongó, izgatottan várakozó gyerekek sorfalában. Kokárda a gomblyukban, vártuk a vámhíd felől érkező honvédeket. Sokáig kellett várakoznunk, míg végre feltűntek. A látvány ahogy mondani szokás – vegyes érzéseket váltott ki a szemlélőben. Valami szegénység volt érezhető ezen a seregen, melynek tagjai acélsisakot viseltek, mintha harcba indulnának, rajta tölgyfalevél. Többségük gyalog jött, mögöttük szekerek, lovakkal húzott ágyúk. Mintha az első világháború ismert képeit láttuk volna magunk előtt. Kinek nem jutott eszébe a csehszlovák hadsereg a maga teljesen motorizált alakulataival, kitűnő felszerelésével? Ehhez hasonlítva a magyar sereg felszerelése és fegyverzete siralmasan elavultnak látszott.
Újvár „készen várta” a bevonuló honvédeket. Már napokkal előbb megalakultak a fogadóbizottságok, nevek röpködtek a levegőben, úgy hírlett, hogy az előkelőség hatalmas reprezentációra készül. Varrták a díszmagyart mindenfelé.
Kölcsönös csalódás...
Itt valamit előre kell bocsátanom. Nem puszta eseménytörténetet írok, inkább azokat a tüneteket keresem, amelyek valami módon belevilágítanak a letűnt kor magyar társadalmának mélységeibe. A rendszer mechanizmusa, ennek működése és a nyomában támadt visszahatás érdekel. Ha igaz a megállapítás, hogy a tengernek egy cseppjében együtt van a tenger minden alkotóeleme, akkor a mi kis helyi élményeink is túlszárnyalják a hic et nunc esetlegességeit; ha jól figyelünk, felfedezhetjük bennük a törvényszerűségeket, úgy ahogy az ellenforradalmi rendszer kifejlesztette őket. A második világháború ideje alatt mi ott, a hajdani kuruc városban (és a visszacsatolt területeken mindenütt) azt a letűnő rendet utolsó vonaglásaiban figyelhettük meg. A régi rendszer még élt, noha kiütköztek a hullafoltjai. Egy haldoklásában is tipikus képződmény bontakozott ki előttünk, mely még a nem hivatásos történészt is érdekelheti. Annál is inkább, mert a magyar történetírás még adós annak a kornak a hiteles, elfogulatlan rajzával.
Újvárba betört az úri világ, az úri magatartás, elterjeszkedett egy anakronisztikus társadalmi rend s ennek összes velejárója A hozzánk érkező „anyaországi” hivatalnoki réteg magával hozta a feudális érintkezés formákat, a címek és rangok feltétlen tiszteletét (a „rangkórságot”), megismertetet bennünket a felfelé hajlongó, lefelé taposó („biciklista”) hivatalnokokkal, jött a frázisos hazafiasság, a nagy szavak kultusza, terjesztették az idegenek megvetését és az antiszemitizmust. Igaz, voltak kivételek is demokratikus érzelmű, felvilágosodott szellemek, akik a saját társadalmi környezetüket képesek voltak éles kritikával nézni és ennek nyomán már a lakossággal való első érintkezés alkalmával megbecsülést ébresztettek maguk iránt. Voltak ilyenek is, a lakosság azonban nem ezt érezte jellemzőnek.
Rendeletek, értesítések a Honvédelmi Közlonyböl (1938 november-december)
Félelmetes volt az a tájékozatlanság; amellyel a magyar hivatalos körök a visszacsatolt területek viszonyait megítélték, Döbbenetes és egyben felháborító volt tapasztalni, hogy a „nemzeti középosztály”; mely húsz éven át szüntelenül a „nem, nem soha” jelszavát hangoztatta, a revízióról álmodott, mennyire nem készült fel azokra a feladatokra, amelyeket a visszacsatolás állított elébe. A trianoni határokon túl eső terület belső viszonyairól halvány fogalma sem volt. Torz módon képzelte el a magyar lelket gyötrő modern rabszolgaságnak. Ennek bizonyítására a példák tömege között válogathatunk. A hozzánk érkező hivatalnokok már azon is álmélkodtak, hogy mi, magyarok milyen jól beszélünk magyarul. Ők úgy gondolták, hogy a republikában egyáltalán nem voltak magyar iskolák és bennünket erőszakkal kényszerítettek arra, hogy az állam nyelvén beszéljünk. És meglepetés érte a jövevényeket a mi gazdasági helyzetünk láttán is; ők feltételezték, hogy mind nyomorgunk, osztogattak is az első hetekben katonai gépkocsiról félkilós csomagokban cukrot, de a lakosság hátat fordított a látványnak, mély megvetést érzett.
Lehet-e csodálkozni azon, hogy hamarosan kialakultak az ellenállási gócok a lakosság soraiban? A közvélemény ingerülten tiltakozott a ráerőltetett formák ellen, melyeket természetelleneseknek, korszerűtleneknek tartott, szembekerült a hivatalos Magyarország bornírt képviselőivel és megvetéssel figyelte az „anyaországi” módszerek térfoglalását. Megjelentek a falakon a feliratok: „Mindent vissza”, „Minden drága, vissza Prága”. Szájról-szájra jártak a csattanós tréfák, történetek a keménykalapos, rosszul öltözködő, merev középosztálybeli hivatalnokokról, akiknek első dolguk volt, hogy felvásárolják a Bata cipőüzlet raktárában talált olcsó lábbelit, a textilboltok készletét s ily módon beosztásukhoz méltóbb külsőre tegyenek szert.
A spontán ellenállásnak meglett a visszhangja az érzékenységükben megbántott jövevények között. Mivel a tájékozatlan hivatalnoki réteg a szlovákiai magyarság demokratikus felfogását Beneš nevével hozta összefüggésbe, elterjedt megvető hangsúllyal a „beneši szellem” vádja. Ez annál súlyosabb sértés volt, mert valójában Benešnek semmilyen hatása sem volt a kisebbségi magyarságra. Beneš a sovinizmus határán járó cseh nacionalista volt, nemzeti hegemóniára törekedett, és soha sem vette komolyan a nemzeti kisebbségek panaszait.
Az átcsatolt területekre tömegesen érkező magyar hivatalnok-elem képtelen volt a mi magatartásunkat másként, mint anarchista szellemmel magyarázni. Még az én egyébként derék Mrenna igazgatóm is felült annak a frázisnak, hogy nálunk a húsz év alatt a szabadság „szabadosságba” ment át, tehát fokozott fegyelemre van szükségünk.
A honvédség bevonulása előtti hetekben feltűntek újvárban vadidegen arcok is: az 1918 előtti idők még élő tanúi, szereplői, egykori szolgabírók, jegyzők, akiknek karrierjét húsz évvel korábban derékban kettétörte az államfordulat. Hol voltak addig? Gazdálkodtak megmentett földbirtokukon, vadásztak, kártyáztak, báloztak és vívták szakadatlan harcukat az állami szervekkel, főként az adóhivatallal, pénzügyigazgatósággal. Néhányan közülük a nagy leégésben maguk is „demokraták” lettek. Most pedig felkészültek a nagy újjászületésre, előkerítették a zsinóros ruhát, Bocskai-sapkát, a csizmát és a fehér kesztyűt. Várták a fordulatot. Egy részük a forráshoz igyekezett, Pesten előszobázott, felelevenített egy sor régi barátságot, büszkén előkotorta nemesi előnevét, mint a legbiztosabb érvet a „nemesi társadalom”-ban, mely habozás nélkül befogadta őt.
Akadtak számosan, akik éppen újvárt nézték ki maguknak működési területül. Különösén az egykori Nyitra és Pozsony megyék (most e két részvármegyét közigazgatásilag „egyelőre egyesítették” Újvár központtal) dzsentri ivadékai érezték úgy, eljött az idő, s be akartak ülni az atyai örökségbe. A járási hivatal épülete átalakult megyeházzá. Noha patinája nem volt, hiszen az épületet a csehek építették a maguk ízlése szerint, az új vezetőség elhatározta, hogy benső tartalmát tekintve méltóvá teszi jeles hivatásához. Még jóformán itt sem volt a magyar államhatalom, amikor megindult a pozícióharc, elősoroltattak az elszenvedett sérelmek, mindenki mártír volt, büszkén mutogatta sebhelyeit és remélte, várta a kárpótlást. Sokan már az előző hónapokban megjárták Pestet, most csak a kinevezési okirat átvétele volt hátra.
A kinevezésre várakozó újváriakat meglepetésként érte, hogy a honvédség benyomulása után átmeneti időre katonai közigazgatást vezettek be, ami annyit jelentett, hogy hat hétre karanténba kerültünk, nem volt szabad utazni. A rendszer a katonai erő fitogtatásával tette meg első lépéseit. Mi ezt túlzott óvatosságnak láttuk, hiszen senki sem fenyegethette komolyan a hatalom berendezkedését. Egyik napról a másikra büszke magyarok lettek még azok is, akikről köztudott volt, hogy az előző években az állampolgári kötelességeken messze túlmenően jártak a hatalom kedvében. Nekik volt csak igazán okuk arra, hogy hazafias frázisokkal túlkiabálják az egyszerű magyarokat. Olyan méretű köpönyegforgatás indult meg, ami még a hozzánk érkező anyaországi tisztviselőket is meglepte.
Már a katonai igazgatás elindította a politikai igazoltatás hullámát; igaz, ideiglenes érvénnyel, de elég durván ahhoz, hogy akiknek égett a talaj a lábuk alatt, sietve azon gondolkodjanak, hogy nyitva van-e még a határ Szlovákia felé, nem lenne-e célszerűbb arra tartaniuk? Az ezredesek uralma saját ellenőrzése alá vette az iskolákat is, s ez volt a tanárság első találkozása a hatalommal. Aki még nem tudhatta tapasztalatból, hogy milyen mértékben terjed a nyilas ideológia a hadseregben, csakhamar keserű leckét kaphatott. Egy napon berendeltek minket, tanárokat, a polgári iskola tornatermébe, ott katonás módon felsorakoztunk, majd jött egy ezredes. Külön-külön mindenkinek feltette a kérdést: „Akarja-e a magyar államot szolgálni?” Ki nem akarta azok közül, akik a helyükön maradtak? Volt a gimnáziumban egy fiatal zsidó kolléganőnk, aki a sztereotip kérdésre, hogy akar-e szolgálni, meglehetősen félénken azt válaszolta: „Ha lehet?” „Nem lehet!” – kiáltott az ezredes és kolléganőnk megszégyenülten távozott. Még be sem tette maga mögött az ajtót, amikor az ezredes széttárta a karját és mintegy revelációt közölte: „De hiszen ez zsidó!”
Alig néhány hete kezdte meg működését a rendőrség, mint állami szerv (azelőtt újvárnak csak városi rendőralkalmazottai voltak), amikor a kapitányságot vezető tanácsos asztalfiókja már megtelt a feljelentések garmadájával. Úgy látszik, ez minden nagy politikai fordulat elengedhetetlen velejárója. Egy nála járt barátunknak a tanácsos odahányta a rengeteg papirost és nem mulasztotta el mély megvetését kifejezni: „Látja, ilyen ez az itteni lakosság.” Engem személy szerint az is meglepett, hogy az új hatalom rögtön átvette a városi rendőröket. Így azután ugyanaz a Zelenka nevű detektív, aki korábban a magyar himnusz éneklése miatt kísérte be a rendőrségre a magáról megfeledkező polgárt, mostantól – igaz, Zelényi néven – azokat kísérte be, akik netán szlovák érzelmüknek adtak túl hangos megnyilatkozást.
Ezekből kevés volt. A rendőrségre sokkal fontosabb feladat várt: a kommunisták összeírása, ellenőrzése, lefülelése. Erre a célra jól képzett rendőrtisztek érkeztek, tele előítélettel, gyanakvással. A katonaság és a rendőrség megkülönböztetett figyelemben részesítette a helybeli zsidóságot. Már megszületett az első zsidótörvény és készítették Pesten a másikat is. Hamar rá kellett ébrednünk arra, hogy a zsidóság sorsa a közvélemény „preferált” témája lesz.
A rangkórság például valósággal fejbe vert minket. Egy alapjában véve szegény, elmaradott ország vezetői az angol lordokat megszégyenítő módon hordják magasan a fejüket. Belső értékük hiányait gőgös fensőbbséggel, tekintélyuralommal akarják eltakarni. Milyen szegények voltak azok a „hivatalnok urak”, akik hozzánk érkeztek! Milyen szerencséjüknek mondhatták, hogy összeszedegethették a cseh időkből itt maradt morzsákat, mennyire nem állott ezzel a szegénységgel összhangban a fellépésük, a modoruk!
Már az első hónapok után világos volt a helybeli lakosság szemében, hogy a visszacsatolás által a magyar nép tömegei kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. A parasztok ámulva látták, hogy a cseh telepesek távozásával gazdátlanná vált földeket a Vitézi Szék tagjai, a földbirtokosok között osztják fel. S milyen sokan voltak ezek között az újsütetű földtulajdonosok között, akik soha azelőtt földdel nem bírtak, vagy a gazdálkodást már régen elfelejtették s most idejük sem maradt rá! A nemesi társadalom utolsó bölényei tünedeztek fel a városban, leszerepelt politikusok, „történelmi nevek” büszke viselői, akik most úgy látták, eljött az ő órájuk, itt a nagy pillanat, amikor még pótolni lehet azt, ami kiesett az életükből 1918 után. Általános meglepetést okozott, hogy csökkent a munkanélküliek, a szegények számára kiutalt segély összege. A városban és vidékén továbbra is volt munkanélküliség, ami ellen ínségmunkák megindításával akartak védekezni, de nevetséges összeget fizettek ki az ínségmunkásoknak. A magyar rendszer egyetlen tollvonással megszüntette a munkanélküli segélyezés úgynevezett genti rendszerét, hangos, nagyképű nyilatkozatok hirdették, hogy a magyar kormány nem alamizsnát ad a népnek (mint ahogy a republikában tették), hanem munkát igyekszik teremteni.
Azután jött a mindenható bürokrácia a maga lassúságával, körmönfont formai követelményeivel. Milyen büszkeséggel vonult be ez az új hivatalnoki réteg a munkahelyére, milyen megvető módon oktatta ki a kérvényező kisembert arról, hogy megszűnt ám a demokrácia, már nem a beneši szellem uralkodik, most fegyelmet, tiszteletet kell tanulni.
Prága messze volt újvártól, de most Budapest egyszeriben mérhetetlenül távolinak tűnt fel. Az emberek úgy érezték: a testvériség, a szeretet, a „magyar lélek”, amelyről oly sokat szónokoltak neki, csak tartalmatlan frázis. Aki fenn van, megveti azt, aki lenn van; akinek vezetnie kell, az parancsolgat és gyakran cinikus módon bánik a kiszolgáltatott kisemberrel.
A társadalmi feszültség tehát adva volt, hozta magával a neobarokk rendszer, a „fenn az ernyő nincsen kas” magatartás, a dzsentri hivalgás és nagyképűség, mely nem utolsósorban a nemzeti nagyság hamis tudatából táplálkozott. A nemzeti nagyságot ugyanis teljesen önkényes módon fogták fel.
Két világ között
Voltak persze pillanatok, amikor legjobb hagyományaink jutottak szóhoz, amikor humánumot, a demokráciát nem éreztük luxusnak vagy üres póznak. Ilyennek számít viszonyunk az üldözött zsidósághoz. Szólni kell erről, mert a történetírás még nem mondott el mindent. Nagy irodalma van a zsidó mártirológiának, az alapvető munkák is megszülettek már, de hogy mi történt távol a koncentrációs táboroktól, mögöttes területeken, ahol a fajüldöző kegyetlenkedés csapott össze az emberiességgel s ahol az üldözött csoport legalább erkölcsi védelemre számíthatott, az még sok adatfeltárást tesz szükségessé. Szlovákiában, északi szomszédunknál, megindult zsidó családok elhurcolása. A szlovák fasiszta állam felülmúlta kegyetlenkedéseiben a magyar rendszert. Hivatalos adatok alapján állítható, hogy 1942 tavaszán már 60 ezer szlovákiai zsidót szolgáltattak ki németeknek, hogy legyilkolják őket. Magyarország sok üldözött, életében fenyegetett ember számára jelentett búvóhelyet. Rendszerint Alsójattónál lépték át a határt (a László-féle uradalomban tarthatták meg első pihenőjüket). Ha a rendőri-csendőri szervek lefülelték őket, akkor az újvári fogdában kötöttek ki és tárgyalásra vártak, járásbíróság ítélkezett felettük tiltott határátlépés miatt. Csakhogy a bírói karban és ügyvédek között ott voltak a barátaink, közbe tudtak avatkozni. Egyetlen egy esetben sem történt meg, hogy a menekülteket kiszolgáltatták volna a szlovák fasiszta szerveknek. Nagy részük Budapestre igyekezett, s ott, míg csak meg nem kezdődött a szervezett üldözés, nyugalomban élhetett. Voltak szórványosan cseh menekültjeink is akik Pesten és a Délvidéken át Nyugatra törekedtek.
Mindezektől különbözött az újvári kommunistákkal fennálló, igaz, eléggé laza kapcsolatunk. Tudtam arról, hogy Dobosi Imre rendszeresen anyagiakkal támogatja a Vörös Segélyt, mely nem szüneteltette működését, segélyezte a börtönben ülők családjait. Talán ez volt az egyedüli formája kommunista mozgalommal való kapcsolatainknak.
Életvitelünk fő jellemzője ennek ellenére a megalkuvás volt. Ellenállásunk apró közéleti csatározásokban, fintorokban, bíráló megjegyzésekben merült ki. Hangyabolyban éltünk, melyből nem lehetett kiemelkedni. Akik közülünk valaha a társadalmi rend megváltoztatásáról értekeztek, akik átadták magukat az illúzióknak, most szellemileg kimerültek. Megtehették, hogy egy másik világ vízióját tartották ébren magukban, de vízióban nem lehet tartósan élni. A koturnust levettük és az újvári sárhoz illő vaskos csizmát húztunk fel.
Címkék:
első bécsi döntés,
Magyarország,
Szlovákia
2011. június 2., csütörtök
Mátyás király szoborháborúja Kolozsváron (index)
Mátyás a nemzetére rontott, rajtavesztett
2011. június 1., szerda 15:32
Újra feszült a magyar–román viszony. Bukarestben a brüsszeli Magyar Régiók Házában nyíló székely képviseleti iroda verte ki a biztosítékot, Budapesten pedig a viharos múltú kolozsvári Mátyás-szobor talapzatára visszahelyezett, a király etnikai eredetére utaló felirat váltott ki rosszallást.
"A jövendőbeli magyar kormány elkötelezett célkitűzése, hogy Romániával és Lengyelországgal – e két kitüntetett partnerünkkel – elmélyült térségi együttműködést alakítson ki" – mondta a 2010-es kampányban egy temesvári konferencián Németh Zsolt, akit a választás után a Külügyminisztérium parlamenti államtitkárává neveztek ki.
A kilencvenes évek elejének fagyos légköre mára tényleg a múlté. Magyarország az EU soros elnökeként kiállt Románia (és Bulgária) idénre ígért schengeni csatlakozása mellett, a románok nem különösebben aggódtak a kettős állampolgárság miatt, Orbán Viktor és Traian Basescu román államelnök újra együtt vett részt a tavaly nyári bálványosi szabadegyetemen, sőt Basescut szociáldemokrata és nemzeti–liberális ellenzéke egyenesen azzal vádolta, hogy az orbáni egész pályás letámadást kopírozza saját hazájában.
Orbán Viktor és Traian Basescu a XX. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen
Van azonban egy másik eseménysorozat is, amibe két friss feszültség is beleillik: a Brüsszelben nyíló székelyföldi képviseleti iroda, valamint egy, a kolozsvári Mátyás-szoborra visszahelyezett tábla ügye. Az előbbi ügyben Magyarország romániai, az utóbbiban Románia magyarországi nagykövetét kérették be a bukaresti, illetve a budapesti külügyminisztériumba. Budapest utoljára 2009-ben kérette be Magyarország bukaresti nagykövetét, amikor visszavonták Sólyom László akkori köztársasági elnök gépének marosvásárhelyi leszállási engedélyét.
Ebbe a sorba olyan konfliktusok illenek, mint Alföldi Róbert Nemzeti Színház-igazgató később visszavont döntése arról, hogy Románia budapesti nagykövetsége a színház épületében ünnepelhesse Nagy-Románia megalakulását. Vagy egy március 15-ei ünnepi beszéd félrefordítása nyomán keletkezett álbotrány, amikor Magyarország bukaresti nagykövetét kérették be a román külügybe.
Hogy miért okozott megdöbbenést Bukarestben a brüsszeli székely képviseleti iroda ügye, az könnyen belátható. Röviden: a románokban páni félelem él minden autonómiával, illetve autonómiaköveteléssel kapcsolatban, ami érthető, hiszen 1918 előtt a Magyarországtól végül elcsatolt Erdély románsága is előbb autonómiakövetelésekkel állt elő, és csak később vetette fel a Kárpátokon túli Romániával való egyesülést. Az autonómia jelenlegi irracionalitását jellemzi, hogy még az RMDSZ sem köti politikai alkukhoz a kérdést, bár beszélnek róla, mint egy távoli jövőbe vesző kívánatos célról.
A képviseleti iroda különben a Magyar Régiók Házában nyílt meg, ami a románok szemszögéből újabb problémát vet fel. Székelyföld nem önálló közigazgatási egység Romániában, területe lefedi szinte a teljes, 90 százalékos magyarságú Hargita és Kovászna megyét – az irodát jogilag Kovászna és Hargita megyék önkormányzatai hozták létre és tartják fenn –, valamint Maros megye egy részét. A kezdeményezéshez a Maros megyei tanács is csatlakozott. Bukarestben úgy gondolják: minden ügy, amiben a székely megyék közösen lépnek fel, gyengíti a központi államhatalmat és a Székelyföldön élő románságot, akik saját hazájukban vannak kisebbségben.
1952-től különben a kommunista internacionalizmus jegyében létezett az autonóm Székelyföld, Magyar Autonóm Tartomány néven, de az 1967-ben hatalomra került Nicolae Ceausescu egy tollvonással megszüntette.
De miért is lángolt fel újra a hisztéria a kolozsvári Mátyás-szobor körül, miközben a szélsőségesen magyarellenes Gheorghe Funar kolozsvári polgármester 2004-es bukása, valamint a Mátyás-szobor közös román–magyar restaurálása után a közvélemény joggal hihette: nem térnek vissza a kilencvenes évek elejére emlékeztető, a szimbólumokról folytatott, rosszízű etnikai veszekedések.
A Mátyás-szobor közös román–magyar restaurálása
A táblaügy középpontjában egy régi magyar–román vita áll: román vagy magyar volt-e Mátyás király? A kérdésnek semmi jelentősége nincs, hiszen a középkorban nem az etnikai hovatartozás, hanem a rendi eredet volt a döntő, ezt a kérdést a 19. században azonosságtudatát kereső román értelmiség kapta fel.
Az 1902-es szoboravatás a magyarság nagy ünnepe volt, az erdélyi románok érzékenységét azonban már akkor sértette a szoborcsoport egy motívuma: a Mátyás előtt hódoló moldvai zászló. (Ebben a románoknak speciel igazuk volt, mint majd látjuk néhány bekezdéssel később.) Kolozsvár első világháború utáni elvesztése után a szoborról eltávolították a magyar címert, 1932-ben pedig kikerült a talapzatra az a bizonyos, a mostani viharokat okozó tábla.
A szöveg szerzője Nicolae Iorga történész-politikus volt, az ő arcképe díszíti az egylejes bankjegyet. Iorga a dákoromán kontinuitáselmélet híve volt, a románság szerinte nemcsak Róma, hanem Bizánc leszármazottjának is vallhatja magát. Mellesleg azt is állította, hogy a székelyek elmagyarosított románok – de most ennél jobban nem érdemes belemenni Iorga munkásságába, nézzük inkább a tábla általa megfogalmazott szövegét: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Baiánál, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
A kolozsvári Mátyás király szoborcsoport talapzatánál lévő bronztábla
Tény: Mátyás csakugyan vereséget szenvedett III. István moldvai fejedelemtől 1467-ben a moldvabányai csatában, ezzel viszont a hódoló moldvai zászló – amit nem távolítottak el – ellentmondásba került a tábla szövegével.
Észak-Erdély visszafoglalása után a magyarok a táblát eltávolították, majd 1945-ben a szimbolikus politizálás veszélyeire ráérző és azt csírájában elfojtani akaró szovjet hatóságok a szobor talapzatának Mátyás király feliratát a semleges Mathias rexre cserélték.
A bronztábla csak 1992-ben, Funar kezdeményezésére került vissza a Mátyás-szobor talapzatára. A helyi magyarok tiltakozásul körbe-körbesétáltak a téren, a katonaság készültségben volt, autóikból román népzene szólt. Még túl közel volt az 1990-es, több halálos áldozattal járó marosvásárhelyi román–magyar etnikai konfliktus. Funar a táblavatáson így nyilatkozott: „Senki másban és semmiféle más jelképben nem találnak inkább egymásra a románok és magyarok, mint Mátyáséban, és talán semmiféle másképp nem illusztrálja jobban a közénk telepedett ellentmondások mesterséges dimenzióját. A Iorga-felirat őszinte felhívás a megértésre, így kell fogadni és értelmezni.”
Gheorghe Funar
Funar a táblát törvénytelenül helyezte ki, de ott volt a szobor 2009-ben kezdődött felújításáig, amit magyar és román állami pénzből, magyar és román cégek bevonásával végeztek el. A tábla most ismét törvénytelenül került ki, mivel a feliratot nem hagyta jóvá az országos műemlékvédelmi bizottság.
Az ügy annál inkább meglepő, mert a közel 20 százalékos magyarságú Kolozsvárt 2009 óta a legnagyobb kormánypárt képviselője, a demokrata liberális Sorin Apostu vezeti, akinek elődje párttársa, Emil Boc volt – ma Románia miniszterelnöke, aki a felirat kihelyezése ellen tiltakozó RMDSZ-szel koalícióban kormányozza Romániát.
„A kolozsvári önkormányzat nem hajlandó eltávolítani a bronztáblát a Mátyás-szoborcsoport elől” – mondta Apostu a konfliktusról, és kitart amellett, hogy a döntés törvényes, a felújítási tervben szerepelteket hajtják végre.
2011. május 24., kedd
Piros-sárga-kék Kolozsvár
Azoknak, akik torkuk szakadtáig fasisztáznak Budapesttől Washingtonig. Azoknak a korlátolt egyéneknek, akik a nacionalizmust csak magyar jelzővel ellátva értik, használják. Jószándékúak, szimpla hülyék és politikus csúszómászók vegyesen.
A kolozsvári főtéren, melynek mai neve Egyesülés tér, emlékeztetvén magyarokat és románokat a trianoni döntés, mely köztudomásúlag egy évezredes álom beteljesülése volt. Kolozsvár ősi román jellegét az ősi román nemzeti színekkel hajsúlyozandó, padon, kukán, parkolásgátlón.
"A köztérségek dekorativizmusa mintát szolgáltat az egyszerű ember intim szférájának számára, és egy ilyen modell követése sokat mond az emberi lélek elfojtott büszkeségéről és kisebbrendűségi komplexusáról. A frusztrációból aztán tett lesz a képzeletben, és a félénkség eltűnik a szimbólum világában, képzeletbeli hősiességgé válva." (Transindex)
A közvetlen üzenet a polgár mozgósíthatóságáról szól, valamint arról, hogy az imádja, ha manipulálják. Színes tárgyai ezt jelzik: "számítsanak rám, uraim! Én egy vagyok a sokak közül... (Transindex)
ajánlott olvasnivaló vasárnap délutáni emésztéshez:
mandiner a posztfunárista, átépített Főtérről + Kolozsvár blog
Mátyás király 2005 (forrás: nemtudom) |
"A köztérségek dekorativizmusa mintát szolgáltat az egyszerű ember intim szférájának számára, és egy ilyen modell követése sokat mond az emberi lélek elfojtott büszkeségéről és kisebbrendűségi komplexusáról. A frusztrációból aztán tett lesz a képzeletben, és a félénkség eltűnik a szimbólum világában, képzeletbeli hősiességgé válva." (Transindex)
rendes, becsületes, hazafias, nemzeti kuka 2004 (kép forrása: keresem) |
forrás: Orbán Katalin, Transindex |
forrás: Orbán Katalin, Transindex |
Pl. Buzás Sándor rendes román hazafi, nem egy horthysta! (kép forrása: Transindex, Duo Van Der Mixt aka Mihai Pop és Christian Rusu) |
A közvetlen üzenet a polgár mozgósíthatóságáról szól, valamint arról, hogy az imádja, ha manipulálják. Színes tárgyai ezt jelzik: "számítsanak rám, uraim! Én egy vagyok a sokak közül... (Transindex)
Ezt már népi kezdeményezés :))) (kép forrása: Transindex, Duo Van Der Mixt aka Mihai Pop és Christian Rusu) |
(kép forrása: Transindex, Duo Van Der Mixt aka Mihai Pop és Christian Rusu) |
mandiner a posztfunárista, átépített Főtérről + Kolozsvár blog
Címkék:
Kolozsvár,
piros-sárga-kék,
román,
rosu-galben-albastru,
tricolor
pusztuló Házsongárd (transindex.ro)
Gozner Gertrud
MODERN SÍRRABLÓK
Fogyatkoznak a Házsongárd műemlékei
MODERN SÍRRABLÓK
Fogyatkoznak a Házsongárd műemlékei
[fotóriport] A kolozsvári temető fejfáit legtöbbször nem az idő, hanem illetéktelen kezek rombolják. A régi sírhelyek új tulajdonosakat kapnak, akik nincsenek tekintettel a műemlékekre. A Házsongárd kövei harminc éve és ma.
HIRDETÉS
A múlt század hatvanas és hetvenes éveiben készült felvételek alapján próbáltuk dokumentálni a temetőben végbevitt pusztítást. A fekete-fehér felvételeket és a sírokkal kapcsolatos adatokat Gaal György, az irodalom és művelődéstörténet tanára, a Házsongárd Alapítvány elnöke bocsátotta a rendelkezésünkre.
De Gerando Antonina (1845-1914): a kolozsvári nőnevelés előfutára, iskolaigazgató. Az eredeti sírkőoszlopról lekaparták a feliratot, és új nevet kapott.
Sírjának eladása annak idején olyan felháborodást keltett, hogy végül exhumálták, és a bejárati kapuval szembeni, aHázsongárd Alapítvány állította emléktábla alá temették.
Kis Sándor (1849-1914): 33 éven át a Kereskedelmi Akadémia igazgatója, tankönyvíró.
A sírkövet két részre vágták, a felső rész a portréval a lutheránus temető egyik ösvénye mellett található a földön, az alsó rész, amely egy térdeplő fiatalt ábrázol, pedig új tulajdonost kapott a hátoldalára. A domborművet Szeszák Ferenc kolozsvári szobrászművész készítette.
Dr. gróf Kuun Géza (1839-1905): orientalista nyelvész, az Akadémia másodelnöke. A temető legművészibb síremlékénél vitték végbe vandál kezek a leglátványosabb pusztítást. A bronz leányalakot a tavasz folyamán szerették volna ellopni, de pár méter után eldobták, jelenleg a temetőőri raktárban várja a további sorsát. A bal oldali domborműről jelen pillanatban csak a koszorú hiányzik, a jobb oldalit azonban teljes egészében elvitték. A sírkőtolvajokat leginkább a fém vonzza.
Hadady Endre (1862-1938): városi főkapitány.
A sírkövet nemcsak egyszerűen megfordították, hanem az új bérlőknek gondjuk volt rá, hogy régi családnevet és címert is leverjék.
Gróf Bethlen Ferencz (1823-1893) fedőkövéről is lelopták a – szintén fém – címert.
Pósta Béla (1862-1919): régészprofesszor kriptasírja új táblával és oszlopokkal. 1982-ben a sírboltot kiadták az Ivascu papcsaládnak. A sírból kiszedett és szétvert érckoporsó darabjai még évekig látszottak a környéken.
Bácsi Balázs Márton (1824-1895): az „1848/49-es esemény bajnok” sírkövének hűlt helye. Egy vasfejfa jelzi az új lakó kilétét.
Debreczeni Márton (1802-1851): bányamérnök és eposzíró átfaragott neogótikus sírköve. Most Vadász Zoltán (1926-1989) színművész nyughelye, akinek családja átfaragtatta, és oda nem illő keresztel „koronázta” meg az obeliszket.
Joannes Szabó (1765-1858): gyulafehérvári kanonok, kolozsmonostori apát neogótikus oszlopa helyett álló kettős betonsír.
Dr. Szász Béla (1840-1898): a kolozsvári egyetem első filozófia tanára, író, költő, műfordító kis kőoszlopa helyén nemrég öntött betonsír.
Fehérváry Antal (1824-1901): színigazgató terméskő oszlopa és modern betonsírja. Leszármazottjai nem akartak lemaradni a legújabb sírkődivatról.
Dr. Stephanus Laday (1845-1936): népbiztos, törvényszerkesztő jogász monumentális angyalszobros síremléke Szabó Vera munkája. Itt az új tulajdonosnak szerencsére belefért az ízlésébe a szobor, és nem verette szét.
Fojt Jakab gyógyszerész (1723-ban hunyt el) és két fiának tumbája. A domború felirattal ellátott sírkő sajnos lassacskán széttöredezik.
Ereszes kövek a 17-18 századból: Szilágyi János ésPósalaki József, valamint családjuk nyugodott alattuk.
Váradi Miklós (1848-1941): színművész. A színháznak sikerült megváltania az egykori nagy művészek sírjait, és ezekbe újabb művészgenerációk temetkezhetnek. Így került a Pásztor család (Pásztor János 1929-1981) a Váradi helyére, viszont leverték az eredeti domború feliratot, és helyébe a sajátjukat vésték. A síremlék portré-domborművét szintén kicserélték.
Óvári Kelemen (1844-1925): jogprofesszor síremléke helyére épített garázsszerű betonkripta. Belsejében ortodox freskók és hat koporsónak való sírhely. Az a hír járja, hogy ez lesz a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar végső nyughelye.
Általános jelenség az egymásra épített sírok, miközben a fejfa is nyelvet cserél.
| |||||
További infó: Gaal György (2002): Tört kövön és porladó kereszten - Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)